A táját úgy burkolja be a pára,
s aggat nehéz várakozást a fákra,
ahogy lelkem ellepi,
a borongás, a bánattal teli.
A szél magába réved,
rebbenni sem képes egy pillanatra.
Levél se rezdül, madár se szólal.
Dermedt, feszült a bennszakadt sóhaj.
A csend örök és mozdulatlan,
mint festő vásznán
a színekbe mentett álmok.
Árnyékok tapadnak a földre,
kicsordul a felhők tavaszillatú könnye.