Máskor szóltál, abban a pillanatban hangod halott volt,
Ajkaid zamata közt úgy csorgott a fájdalom,
Mint mikor a lélek megszüli a világtalanságokat.

Ajtódnál állok,
Várom lépteid,
Odaát láttalak,
Hallom lélegzeted elhasznált dallamát.

Ó a messzeség, mikor a tárnák alatt álltunk mindannyian...
Ahogy elhaladtak felettünk a fellegek...
Mikor hatolt úgy át a semmin az a fekete ködfolt...

A madarak oly távolinak tűntek,
Egy pillangó is csak addig maradt,
Míg meg nem látta valónkat...

Oly messze volt a nap, oly sok éven át,
Hangunk remegve jutott el a sóhajok hídjaihoz,
Ahol fizetség csak egy csók volt csupán...

Meddig forrt a könnyből szőtt szivárvány?
Mikor öltött alakot a megfoghatatlanság?
És hova tűnt a teremtés pillanataiban meghalt emlékezés?

Nincs semmi a kövekre írva.
Nem szántak meg bennünket emlékekkel.
Nincs semmi a kövekre írva.

Hallom lépteidet ismét,
Virágot hoztál reám.
Szemeid bugyraiból a sós édenkert,
Alábukik a fekete sírhant fáradt enyészetébe.

Hallom a kattogást, a monoton ásók messzi csattogását.
A többiek is távolra repítik gondolataikat.

Ismét temetnek...