Volt egyzer egy árva fiú,
Aki arról ábrándozott régen,
HOgy egyszer lesz valaki,
Aki vele lesz egy életen át.

Hosszú évekkel ezelőtt,
Mikor épp leszidták valamiért,
Éles fájdalom hasított szívébe,
Mely a magányosságot sugallta.

Ez a magány a valóságban is él,
Nem akadt senki,
Aki vállalta volna társául,
Egyedül éli mindennapjait.

Szomorúság gyötri bágyadt lelkét,
Mely szomorúság éles szilánk,
Tőrként veri át szívét-lelkét,
Mély sebet ütve rajtuk.

Nem érti meg a mai napig sem,
Nem értette soha,
Miért nincs az életben társa,
Aki mellett talán jobb élete lenne.

Régebben udvarolt egy lánynak,
Ki engedett egy hazugnak,
Az a valaki hazudott róla a lánynak,
S a lány örökre elment tőle.

A fiú ma egyetemre jár,
Négy éve hallgatja az előadásokat,
Kezdetben udvarolt egy lánynak,
De ő is eldobta rútul magától.

Remélte, hogy az egyetemen rátalál társára,
Igaz szívvel remélte, megtalálja a boldogságot,
Ám sok ideje már az egyetemen,
elkerülte minden szép álom.

Éjszakánként nem is alszik már,
Szíve éjjel is zokog keservesen,
Nincs már többé nyugodt élete,
Belehasított szívébe az örök magány képe.