2007 szeptember 1-8


Még este tíz órakor is kellemes meleg volt, ahogy a repülőből kiléptünk.
Tumultus az érkező és távozó várókban is. Szememmel Dávid fiam kerestem és az Anitát, hogy megmondjam nekik, hol ültünk a gépen, melegített helyet hagytunk nekik hazafelére.
Transzfer Benitses. Gyalog két óra, motorral húsz perc, autóval tízperc, busszal? Hát az a leglassúbb.
Szállodai szobánk, mint a világon szinte mindenütt, két különálló ágy, jó messze egymástól. Míg élek, nem fogom fel, hogy a bútorokról miért betegesen magányos emberek döntenek. Minden nyaralás kész derékbetörés, pedig váltom a szállodákat és néha a derekakat is.

Végre reggel! Homlokon csap a Nap sugara, ahogy a spalettát nyitom az erkély ajtón. Látom a kis halászhajók már hazafelé, a part felé tartanak.
Korog a gyomrom. Tamásék kopognak, ideje indulni korfui svédasztalos reggelihez. Zsemle, egyféle felvágott, sajt, tejberizs, főtt tojás, barackbefőtt, kocka vaj, jamm, kávé, tea, rum, bumm! Nem, az utóbbi nem volt. Hát ez óriási választék. Eszed nem eszed, nem kapsz mást. Mentségükre legyen mondva, többször nem okoztak fejtörést, hétszer ugyan ez volt. Meg Lőrinc látta dinnye.

Átgyalogoltunk az úton, kavicsos vízpart, napozóágyak, árnyékvetők, mosoly, kéznyújtás, tenyér, három euró per nap. Elhelyezkedünk, lássuk a felhozatalt. Bronzbarna izmos testem szabaddá teszem, körbe pillantok, majd határozott léptekkel, partközelben erőteljesebb, kissé beljebb félénkebb csapásokkal megcélzom a piros bóját. Meleg, simogató a víz, fenékig tiszta, áttetsző, kicsit sűrű a sótól, mint az óbor.
Mindenemet átjárja a borzongató finom érzés, rövidre nyírt fejemen táncot jár a forró szellő. Mintha a Balaton mellett telet hagytunk volna, úgy örültünk egész nap a strandon. Gyomrunk sokadik korgolodására szedelődzködtünk csak. Persze Tamás és neje Éva, meg az enyém, Kati könnyen voltak, mert a napközbeni pizzához ők több sört megittak, de én ott is vezettem – őket – hát nem ihattam.

Autót is béreltünk, három nap alatt bejártuk az egész szigetet.
Megtaláltuk a sziget legmelegebb pontját, lent délen. Itt csak párosan szép az élet. Mindenki párban ül a bárpultnál, sétál a parton, fürdik és napozik. A fiúk és a lányok is. Itt mindenki meleg.

Bementünk fürödni. Érezni a meleg szelet. Előre nézek a vízen, egy szép matracot sodor a szél. Nézek másik irányba, ki siet utána? Senki. Még szemével sem kíséri senki. Nekem felcsillan a szemem, de hisz ezt meg lehetne szerezni, csak utána kell úszni! Hasast vágódok a vízbe, szememmel megcélzom a matracot és óriási lendülettel mellúszásba kezdek. Azért ebbe, mert egyedül ezt tanultam meg kiskoromban. Kicsit elvétem az irányt, mert közben odább vitte a szél, de korrigálok. Aztán újra és újra. De fejembe vettem, hogy megszerzem. Minden erőt beleadtam, pillanatra felvillant, hogy mikor is úsztam ily lendülettel? Talán 20 éve, talán régebben. A matrac oly messze volt, hogy először nem is tudtam mérni a köztünk lévő távolság változását, de akaratom, erőm, eszem, kezem-lábam, mindenem mozgósítva lett a cél érdekében. Néha úgy éreztem, hogy a távolság csökken, de figyelmemet lekötötte, hogy egy nagy csónak horgony kötelét mely irányból kerüljem meg? Kiderült, hogy a szél miatt végül az egész csónakot kellett oldalról megkerülni. Már éreztem a távolság csökkenését, néha cápák uszonyát kerestem, néha a tempót próbáltam fokozni. Sok csapás után már talán csak tíz méterre lehetett tőlem, mikor fura gyerekkori élmény villant fel előttem.




Nagyapámmal - Atyával - mentünk lovas kocsival Várdombra, Újberekből. Egykedvűen nézelődtem, mikor Atya felkiált:
Te Kölök! Azt a varnyút meg lehetne fogni, s mutatott egyre, az árokparton. Nekem 8-9 éves gyereknek se kellett több, leugrottam s a tíz méterre lévő varjúhoz rohantam. Mielőtt lehajolva elkaptam volna, felugrott s vagy tíz métert repült előre. De mi az nekem? Futás. Aztán, mint előbb, de most tán csak 8 métert repült. Újabb futás, újabb lihegés, újabb tovább szállás, de már csak 6 métert. Szerintem a madár érezte, hogy fáradok, meg okos volt, mert párosával csökkentette a távot is. Mikor újra repült 4 métert, éreztem, hogy kifulladtam. Felrémlett, hogy nagyapám fanyar humorával ismét rászedett. Keserűen indultam rohamra, én már alig bírtam, mikor a varjú, biztos öreg is volt és nemigen látott, két méter után egy bozótnak repült, leesett s én elkaptam. Persze öreg korára jót akarhattam neki, mert a kukoricagóréba zártam, ott kedvére ehet bármennyit.

Most is az tudatosodott bennem, csalóka álom, hogy elérem a matracot. Mélyet lélegeztem, hogy újabb rohamot indítsak, de éreztem, hogy erőm szinte teljesen elfogyott, oly iramot diktáltam egész eddig.
Kezemet esetlenül nyújtottam előre, pisztolyt formáltam belőle, de hiába. Mert közben, szegény lány jutott eszembe Pesten, a villamoson, mikor erősen nyújtózkodott a csengő után, de hiába, túl alacsony volt. Igen ám, de szégyen ide, szégyen oda, egy hangos puff lett az eredmény. Elvörösödve húzta vissza kezét, fejét nem fordította semerre, ha ő nem néz senkire, talán őrá se néznek, nem figyelnek. De nem volt szerencséje. Egy kedves idős férfihang még vigasztalta is. Úgy-úgy kislány, ha nem éri el, lője le!

Próbáltam, de hiába! Még lőni sem tudtam. A matrac keményre volt fújva, a szél sodorta tovább a víz tetején. Erőm elfogyott, kétségbe estem, hogy fogok partra úszni ilyen állapotban? Itt fogok meghalni. Ki mondja el otthon szerelmemnek. Jaj! Tényleg. Eddig meg is feledkeztem róla. Miatta kell elérnem a matracot. Szemem felcsillant, új erőre kaptam, szerelmem, szerelmem, kiáltottam lihegő szájjal, s nagyot rúgtam lábammal a meleg vízbe. Aztán újabb és újabb gyors béka tempó, a cél a szerelmem, most már nem éreztem fáradságot, már tudtam, hogy meg kell menekülnöm. S valóban, nem sokára, mint szerelmemet, öleltem boldogan magamhoz a matracot. Ekkor hallottam a part felöl az ovációt és a tapsot, Tamásék velem örültek.

Kényelmesen kievickéltem a partra a matraccal. Előbb napoztam egy elhagyott vendéglő alacsony teraszán, aztán felültem, a napozó párokat néztem. Előttem jobbra tán tíz méterre két angolszőke lány feküdt nyugágyban félmeztelenül. Velük szemben is ketten, kissé közelebb a vízhez, újabb pár. Háromszor négy szép mell. Ennél szebb vízparti kilátást elképzelni sem lehet. S szinte kéznyújtásnyira. S nem is egyformák! Még egy-egy leányé sem. Egyik szebb, mint a másik. Eltűnődve, egyre pajzánabb gondolatokkal nézem őket, amikor valami halvány bolond gondolat fut végig agyamon. Na várjunk csak, kezdjük újra ezt a gondolatot. Ha ezek a lányok párban vannak, akkor az egyikük fiú szerepben van. Akkor én most női vagy egy fiúi női mellet nézek? De hiszen én nem meleg vagyok, engem csak a női mellek érdekelnek, meg a nők. De kettő közül melyik a nő? Vagy mi leszek én, ha a fiú női mellét csodálom epekedve? Lábamat felhúztam, leporoltam, csak nehogy most meg rám mondják, hogy homokos vagyok.


Az első zoknit egy benzinkúton találtam, még otthon, ahogy beálltam tankolni. Pici, apró, hófehér, az ártatlanság sugárzott belőle. Rózsaszín volt a díszítése, rövid szárán a körbefutó felirat olybá tűnt, mint a gurgulázó gyermekkacaj. Felvettem, tenyerembe tettem, szagolgattam, forgattam, néztem, mintha a nyiladozó élet hagyott volna nyomot benne. Lehet hogy nem is zokni, hanem egy pihe-puha zokni-cipő volt? Nem tudom.



Betettem a műszerfalra, sokáig ott nézegettem, aztán rájöttem, hogy a sebváltóra húzom. Bársonyos meleg érzés volt mindig hozzáérni, átfogni, megszorítani.
Itt is, ahogy a homokos parton elindultam a napozók felé egy fehér zoknit láttam. Női méret volt, talpán valami díszítéssel. Apró peremén ennek is felirat volt. Aztán egy km-t gyalogolva végignéztem a strandot. Igazi különlegesen gyönyörű mell orgia volt. Mit tegyek? Becsukott szemmel nem lehet menni egy km-t, közben a part sem egyenes, sohse értem volna végig. Nekem legjobban az a lány tetszett, aki széttett lábbal ült a napozó ágyon, hosszú csúcsos, előre nyúló melle volt, rózsája s udvara egyszínű a bőrével, az egész testével. Jobb lábára hajolt előre, mellei kétoldalt pihentek meg, s mint egy festményen a véletlenül rácsöppent vörös paca olyan volt a nagy szelet dinnye, melyet kés nélkül harapva próbált megenni. A két szeme, mint két kis reflektor világított, ahogy rám nézett. A dinnye ragadós leve fénytelenül folyt végig lábszárán. Még most is megborzongok, rá gondolva.

A parti homokon, mikor már minden nyugágy elfogyott, ott is találtam egy zoknit. Trapéz alakú díszítés a talpán, rövid szárán felirat. Kis szárával, mint kis tutyi. Felvettem, leporoltam. Majd visszaérve megmutatom a lányoknak ezt is, meg a másikat is. Talán még azt is gondolják, mondják, és szidni fognak, hogy megint guberáltam, de majd akkor nevetve fogom megmutatni nekik, hogy a kettő nem egyforma. Aztán visszagyalogoltam, ahol a szélejtőernyősök vannak. S lehajoltam az otthagyott első db-ért, meglepve láttam, hogy a két zokni teljesen egyforma, a két zokni egy pár. Én hoztam őket újra össze. Hát döbbenet s a nevetés keveréke volt, ahogy a lányoknak megmutattam. Ha már egy pár, már sebváltóra sem tehetem, meg mindjárt az asszony el is kunyerálta tőlem, így már ő is tudja használni.
Visszaülve helyemre, eltűnődtem. A női párok voltak többségben. Fiúk, férfiak kevesebben. Vajon honnan tudják, hogy ide kell jönni? Milyen szervezés folyik itt, hogy az egész szigeten szinte csak itt láttam azonos nemű szerelmetes párokat? Azóta sem jöttem rá a válaszra.

Hajnalban a szálloda erkélyről rálátok a tengerre. Nem messze egy csónak, benne, egy idős férfi, parttól, talán száz - százötven méterre. Hálóját húzza ki, neki lassan letelik a nap, nekünk most kezdődik. Én is még visszafekszem.
Ébredezik a szálloda. Figyelek, ismeretlen hang üti meg fülemet, kint esik az eső. Itt bent az ágyon is nagyon jól esik. Szeretek így ébredni. Szeretek így ébredés közben szeretkezni.
Később megtudom, hogy május hetedikén esett utoljára, most talán szeptember hetedike van. Szerintem biztos azért esett, hogy ezt az oldalát is megmutassa nekünk a sziget. Csak később tudtam meg, hogy a félórás eső alatt a szigeten megállt az élet, mindenki az erkélyre, az utcára ment, mint eszét vesztett gyerekek szaladgáltak az esőben, oly boldog érzés járta át minden ott lakó lelkét, szívét.

Élettelenül terülök el az ágyon, közben az eső elcsendesedett odakint. Kopognak. Tamás az, reggelire hív, ő korábban kelt fel, ők már készen vannak. Menjünk, jöhet az egyen reggeli.

Kiérünk az utcára, ébred a part, a felhők szétfoszlanak, előbukkan a Nap. Ma újra meleg lesz. S tényleg, pár órával a váratlan eső után, már nyoma sem volt a reggeli víztócsáknak.

Béreltünk háromkerekű motorokat is, de azokat vezetni szűk utakon, ahol buszok is járnak, kész életveszély. Igaz, a hegyi kisfalukba ezzel praktikus körülnézni. Tudják ezt az ottani vendéglősök is, készülnek is rá. Mi is betértünk ilyenbe ebédre. A vendéglős szerint a bárányhús, a csirkehús, a fűszerek, a bor, a szódavíz, min-mind nála terem, az mind az övé volt. Ebéd végén meg mind-mind a pénz, ami az enyém volt, övé lett, mert a vízparti áraknak többszörösét kérte. A motorom mérgében alig akart elindulni.

De hol vannak már azok a napok? Csak bőröm barnasága és a fürdőnadrágom helyén a fehér csík emlékeztet rá, ha a tükör előtt vetkőzöm. Jövőre talán újra ugyan ott, vagy valahol máshol? Majd meglátjuk, talán azt is megérem és megírom.

2007 bíboros