Szombaton, vasárnap – amikor csak tehették –apa, anya és a két kislány kimentek egy festői szépségű horgásztóra horgászni. Halat ugyan ritkán fogtak, pedig a lelkes sporthorgász apuka felszerelése, szinte már semmi kívánni valót nem hagyott maga után. De a jó levegő, a festői tó, a vadkacsák , békák és bogarak, füvek, fák vadvirágok rengeteg élményt adtak a kislányoknak és arcukra is egészséges rózsapírt festett a napsugár. Otthon pedig a nagyanyó főzte az ebédet, a nagyapó pedig a nappaliban ült a jól kifenekesedett foteljában és nézte a tv-t, addig is amíg meg nem kordult a gyomra.
Az utóbbi időben egyre makacsabb megátalkodottsággal mentek horgászni a fiatalok, hiszen már hosszú ideje - a bot nyelén kívül - egy árva keszeget sem fogott az apuka. Pedig otthon a nagyanyó, mélységes hittel és reménységgel üresen hagyott egy rekeszt a hűtőszekrényben, az érkező zsákmány lefagyasztására. Egy nap aztán eljött a nagy pillanat. Megfeszült a zsinór, az apa óvatosan, szakszerűen igyekezett „ fárasztani” a feltehetően hatalmas és nagyon erős halat, ami csak lassan és nagy nehezen közeledett a part felé. Az anya már kezében szorongatta a szákot, hogy segítsen kiemelni a zsákmányt, a gyerekek pedig lázas izgalommal drukkoltak apjuknak. A kés is megállt volna a levegőben, annyira feszült volt a légkör. És ekkor, ekkor megjelent a zsákmány feje, majd egyre felismerhetőbb, egyre nagyobb lett. A döbbenet határtalan volt. A kicsi lány felzokogott : - apa ! apa ! hiszen ez nem hal – kiáltotta - nem kislányom – szólt az addigra lehiggadt anya – ez búvár.
Valóban egy bánatos búvár battyogott kifelé a tóból, nyakában a beakadt horoggal. Közben a túlsó partról áthallatszott az edző ordítozása – Hova a fenébe mentél Te szerencsétlen ! Mondtam, hogy a horgászok felé menni tilos ! - Hamarosan megszabadították a búvárt a horogtól, aki visszament a tóba, ők pedig megint üres vödörrel mentek haza, nem volt abban még egy ebihal sem.
Hazaérve már mindenkinek megjött a jókedve, a gyerekek lelkesen ordítva újságolták: Mami ! Papa ! fogtunk egy búvárt. Nagy volt a csodálkozás, de a hangzavar is, amíg elmesélték a kalandot a búvárfogással. Aztán jó étvággyal megették a húslevest és a rántott csirkét, de még az almás pitét is. Na nem mintha elment volna a kedvük a horgászástól. Szinte még szorgalmasabban jártak a tóra, amint csak tehették. A Papa azonban felvett egy rossz szokást. Induláskor mindig a lelkére kötötte a kicsinek „ aztán hozzál ám nekem egy kicsi búvárt ! - A kicsi lány mindig azt válaszolta : jó, jó.
Amikor hazaértek a papa megkérdezte: Na hol van a kicsi búvár. – most nem tudtam még hozni, válaszolta a kicsi lány, akit láthatólag már kínosan érintett a számonkérés. Egyszer aztán, amikor hazaértek, látta, hogy a papa feje hátranyaklik a fotelban és úgy horkol mintha a plafonon lenne a TV képernyője és azt nézné.
- Papa, papa ! – kiáltott a csöpp kislány - hoztam neked kicsi búvárt ! itt volt az előbb a szökőkútban, de most bebújt a szikla alá ! - és vékonyka ujját jelentőségteljesen bedugta a szobaszökőkút műnövényei közé, a műsziklák alá. Nagyapja ijedten horkantott és leemelte kinyíló tekintetét a plafonról. A kicsi lány –amint rémült nagyapjára nézett - elkezdett kacagni, de úgy, de úgy tudott kacagni, hogy attól még a redőny alatt beszűrődő fénysugárban is táncolni kezdtek a porszemek.