A tavasz már beköszöntött, az időjárás épp akkor döntötte el, hogy véget vet a hideg, szeles időnek, és a napsütést helyezi előtérbe. Virágoztak a fák, csiripeltek a madarak, egyszóval teljesen romantikus volt minden.
De nem nekem. Nekem a tavasz jelentette az agónia kezdetét, a nyár a halált, az ősz az újjászületést és a tél az életet. Egy vámpírnak fáj a napsütés, egy vámpírt lelassít a meleg. A hideg, sötét, a csend és a magány az volt életterem. A napfény megjelenésével tértem nyugovóra, és a naplementére ébredtem. Ha az utolsó napsugarak együtt találtak a vérfarkassal, úgy az éjszaka születésével születtünk mi is. A homály beköszöntével változtunk át minden este azzá, amik valójában voltunk: vérfarkassá és vámpírrá, vérszomjas éj-lényekké.
Akkor is így volt. A cigarettafüstön keresztül néztem a nap halálát, amikor odalépett mellém. Halk morgást hallatott, de akkor nem válaszoltam rá. Mikor a nap teljesen lebukott a láthatáron, elindultam a mező felé.
Valahol az országhatár mellett szálltunk meg egy hotelben, hatalmas síkság közelében. Úgy döntöttünk, hogy körbejárjuk hazánkat, mert szülővárosunkban már túl sok a rejtélyes haláleset történt. Alkalmi munkákból éltünk napközben, a telihold idején, azon a három éjszakán vadásztunk.
Hallottam, amint utánam indult, és nagyokat szimatolt a levegőből. Mire beértem az erdőbe, már teljesen sötét volt. Úgy számoltam, hogy a közelben lehetett egy ifjúsági tábor, biztos akad ott egy-két csinos lány, aki, ha nem is önszántából, de megosztja velem a vérét.
Nem siettem, hallgattam az erdőt, figyeltem a csendet. Kiértem egy tisztásra, ahol több sátor állt. Nem lassítottam, hiszen mindenki aludt, kivéve néhány fiatal egy tábortűz mellett. Nem vettek észre, hiszen a tűz fénye elvakította, a nevetésük pedig megsüketítette őket.
Nem messze tőlük már kezdődött újra az erdő, így egy fa törzsének támaszkodtam, és vártam. A vérfarkas, aki eddig követett, odaért mellém. Kérdőn nézett rám, hiszen telihold volt, és nem úgy viselkedtem, mint aki épp vadászni akar. Nem néztem rá, csak figyeltem a lányokat a társaságban, így kénytelen volt félretenni a kíváncsiságát.
Mint a legtöbb esetben, akkor is bejött a számításom, az alkohol- és folyadékbevitel megtette a hatását, egyikük felállt, és elindult az erdő felé, arra, amerre mi álltunk. Hátraléptem a fa mögé, hogy véletlenül se vegyen észre, bár nem sokat látott a sötét éjszakában. Mikor elment mellettem, követtem. Megálltam egy fa mellett, és megvártam, amíg visszaindult. Akkor odaléptem hozzá, és odafordítottam magam felé, hogy rám nézzen. Nem igazán értette a helyzetet, mert a körbejáró vodka eléggé lelassította a felfogását.
Mikor belenézett a szemembe, és meglátta a tiszta gyűlöletet, ami ott lángolt, már nem tudott sikítani a félelemtől, mert átszakítottam a légcsövét. A nyaki ütő- és verőeret elkerültem, így nem hallhatott meg. Kezeit lefogtam egyik kezemmel, a másikkal pedig az arcát kezdtem simogatni. Odahajoltam a szájához, és a fogaimmal felszakítottam az ajkát. A lecsorgó vért néztem, ahogy végigfolyt az állán, le a nyakára, ott egyesült az onnan csorgó vérrel, majd a pólója alá folyt. Egy csókot leheltem az arcára, amolyan búcsúféleképpen, majd az ütőeret átharapva kiszívtam az összes életet belőle.
Mikor már nem lélegzett, megfogtam, a vérfarkas vállára tettem, majd felmutattam egy fára. Ő, aki addig csak figyelt, megértette, mit akarok, majd a lányt felvitte, és lefektette egy ágra. Amint leért, felkínálóan intettem a vidám társaság többi tagja felé, majd elindultam a másik irányba, otthagyva őt. Még egy ideig magamon éreztem a tekintetét, de aztán hagyott elmenni, mert már kezdte megszokni, hogy akkoriban nagyon furcsán viselkedtem.
Csak sétáltam az erdőben céltalanul, majd egy holdsütötte patakhoz érve megálltam és rágyújtottam. Kezemről és számról lemostam a vért, majd letelepedtem a fűben, és a csikket eldobva elfeküdtem. Néztem a kerek holdat, és megpróbáltam semmire sem gondolni, főleg arra nem, hogy valami szomorúsághoz hasonló érzésem volt.
Nem tudtam akkor, hogy miért lett hirtelen furcsa a világ, miért lettek színtelenek az éjszakák és szürkék a nappalok. A hangok eltompultak, minden távoli lett, a legfinomabb selyem is csak dörzspapír volt. Nem éreztem a virágok illatát, vagy ha mégis, akkor fojtogatott. Nem tudtam volna megmondani, hogy mióta tartott ez a rettenetes állapot.
Felültem a fűben, és önkéntelenül is kiszakadt a számon egy sóhajtás. Éppen akkor lépett ki a vérfarkas a fák közül, majd telepedett le mellém. A vállára hajtottam a fejem, mire ő elkezdett simogatni. Egyetlen egy könnycsepp futott végig az arcomon, de rögtön fel is száradt. Felnéztem rá, eltűrtem az arcából a haját, majd megcsókoltam. Visszacsókolt, de meg volt lepődve, mert azelőtt ilyet soha nem tettem. Átölelt, és hátradöntött a fűre. Órákon át csókoltuk egymást, de az éjszaka ellenére ebben semmi vad nem volt. Lesimogatta rólam a ruhát, és ott a fűben szeretkeztünk. Mikor vége lett, felálltam, elsétáltam a patakhoz, és belemerültem a hűvös vízbe. Onnan kiszállva megkerestem a ruháimat, felöltöztem és rágyújtottam. Abban a fél órában a füvön nem a mennyországot éltem meg, mint a vérfarkas, hanem a poklot. A testem élvezte volna, de csak azért, mert mint az embereknek, az én biológiám is olyan volt, hogy élvezzem. De nem tudtam élvezni. Csak egy állatot éreztem magamon, aki ösztönösen a saját maga élvezetére csinálja, amit csinál. Szellemileg, lelkileg fájt.
A vérfarkas még mindig a fűben feküdt, de én elindultam vissza a szálloda felé. Mikor visszaértem, elfeküdtem az ágyra, majd rögtön álomtalan álomba merültem. Ahogy felébredtem, ott láttam a vérfarkast, aki mellettem aludt. Odanyúltam, eltűrtem a haját, megfogtam a kezét, és csak néztem.
Órákon át figyeltem, vigyázva, hogy ne ébresszem fel. Mikor újra közeledett a napnyugta, kinyitotta a szemét. Némán nézett, és boldognak tűnt. Én nem voltam azt. Végül megtörtem a csendet, és kimondtam azt a szót, amitől nem lehettem boldog: szeretlek. Erre ő elmosolyodott, odahúzott magához és átölelt.
Azon az éjszakán egyedül küldtem el vadászni, én pedig visszafeküdtem az ágyra, és elkezdtem sírni. Sírtam, pedig már sokszor megfogadtam, hogy nem fogok. De nem bírtam abbahagyni, mert féltem. Egy olyan dologhoz közeledtem, amit nem tudtam kikerülni. Láttam magamat újra csalódni, mint azt már annyiszor átéltem. Láttam a fájdalom nagyságát, amit az az érzés okoz, amit a vérfarkas iránt éreztem. Soha nem akartam, hogy bármit is érezzek iránta, de ennek nem tudtam ellenállni. Tudtam, hogy biztos nem tart örökké a kapcsolatunk, el kell válnunk egyszer. És tudtam, hogy ez az elválás fájdalmas lesz.
Sok éve az első teliholdas éjszakám volt, amin aludtam. Álomba sírtam magam. Mikor felébredtem, már nappal volt, ő pedig aludt. Halkan, hogy ne zavarjam fel, összepakoltam a ruháimat, letettem az asztalra az ott tartózkodásunk árának felét, majd egy utolsó pillantást vetettem rá, egy utolsó csókot leheltem az ajkára, majd behúztam az ajtót magam mögött, és visszatértem szülővárosomba. Ott felszálltam egy buszra, és egy közeli faluba mentem, ahol állt egy ház, még a szüleim hagyták rám, mielőtt elhagytam volna őket.
A vérfarkas nem tudott ennek a háznak a létezéséről, így fájdalmas emlékek kíséretében beköltöztem, és elhatároztam, hogy felhagyok a vámpírléttel.