Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Ahin
Alkotások száma: 14
Regisztrált: 2007-05-09
Belépett: 2009-12-12
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (13)
-Elbeszélések (1)
Feltöltve: 2008-04-13 21:51:00
Megtekintve: 6467
A régmúlt kísértete
Lehetetlen, ő nem lehet, Dante már meghalt. És ha mégis ő az…
Tíz fájdalmas év, egy évtized az én érzéseim mégse változtak. Még mindig nem felejtettem el azt áldott, vagy talán átkos estét, mikor megismertelek. Igen emlékszek…
Szél fújt az arcomba, hangtalanul lépkedtem a szűk sikátorban, az éjszaka csendje ölelt körül. Egy nincstelen kuporgott az egyik kapualjban, de csak egy röpke pillantást vetettem felé majd tovább haladtam. Jó napot tudhattam magam mögött, s egy még jobb befejezést szántam neki a Zátony nevű kocsmában.
Már lelki szemeim előtt láttam, mikor megjelenik az asztalomon egy korsó sör, szinte éreztem az ízét. De az a nap nem ezt tartogatta számomra, lassan árnyak elevenedtek meg a sötétben.
Bekerítettek, eszméltem rá hirtelen, túl későn.
Hamarosan négy nagydarab fickó fogott közre.
- Üdvözöllek Lorin! – hallottam az oly jól ismert hangot.
- Mi van Corvus, a patkányaidat is magaddal hoztad? – köszöntöttem nem épp szívélyesen.
- Úgy látom, nem örülsz a találkozónak. Kár, pedig munkát ajánlanék neked – szomorodott el kissé.
- Hogy a Fekete Angyal sújtson le rád! – fejeztem ki világosan álláspontom, le is léptem volna azonnal, de akadt egy kis gondom a behemótokkal. Az egyik megragadott a hajamnál fogva és drága ismerősöm kezei közé lökött. Aki nem mulasztotta el az alkalmat, hogy a falhoz szorítson.
- Pedig sok pénzt hoznál, – súgta a fülembe – ez a test – nyálazta össze a nyakam. – többre hivatott! – próbálta bele nyomni a számba a nyelvét.
Hagytam magam, hagy élvezze ki a pillanatot. Egyszerre dolgozott a lábam a számmal, már nem láttam mikor a szajha pecér vért köpve, ágyékát fogva görnyedt ketté.
Szaladtam teljes erőmből.
El innen, el a környékről, el városból. Ezek jártak a fejemben mikor neki ütköztem valaminek, vagyis inkább valakinek. Rémülten tekintettem fel, talán lebecsültem ellenfelem, és az egyik emberével találom szemben magam.
Szerencsémre nem ez történt, ily az életem nem vett oly szörnyű fordulatot, amire ők szántak…
Eszeveszett rohanásomnak egy számomra ismeretlen férfi vetet véget. Ezt persze Domvik gondviselésének köszönhetem. Nem biztos, hogy túléltem volna egy újabb találkozást valamelyik „jó baráttal”.
Nem volt időm alaposan végigmérni az illetőt, de rendíthetetlenül bíztam az Egyetlen jóakaratában. Főleg miután megpillantottam a Hétarcú jelképét a nyakában.
- Segíts! – súgtam oda neki, s mivel már hallottam a hátam mögött üldözőim csörtetését.
- Húzódj hátra! – jutott el tudatomig egy bársonyos hang, minek rögtön engedelmeskedtem.
Ekkor érkeztek be az én hőn szeretett cimboráim. Miután kifújták magukat és a vezérük is megérkezett – mert nélküle levegőt venni sem tudnak – nekiláttak előkeríteni engem. Nem igazán nehezítette meg a dolguk legújabb pártfogóm, nem egy kétajtós szekrényt fogtam ki. Mégis nyugodtság sugárzott belőle.
- Gyere ide te kis mocsok – köpte felém, furcsa akcentussal Corus. - Ne hidd, hogy bárki megvédhet. Engem nem utasíthatsz vissza, az enyém leszel! Felesleges menekülni.
Azt hiszem, ez megtette a hatását, a férfi előrébb lépett, de csak a karját mutatta feléjük.
- Távozzatok, még jó kedvemben vagyok – parancsolta. De hiába a rémület, ha düh felé kerekedik.
Valamelyik baromarcú kerített egy számszeríjat, őt érte az első csapás. Lángba borult a teste.
A következő lépésénél a megmentőm pompás hosszúkardját vonta elő, ami dicsőségesen győzedelmeskedett sanyargatóm felett. Domvik elé küldve elszámolásra.
Hogy a többiek, miként végezték arra nem emlékszem.
Egyszer csak ott állt előttem egy angyali teremtmény. Sima posztó ruhát viselt, ami elfedte tökéletes testét. Ujjain gyűrűk csillogtak, elárulva ezzel nemesi származását. A kard is mit oly kitűnően forgatott, gazdag emberre utalt. Bőre szinte világított az én nap barnította színemhez képest a sötétben. Arca szobor szerűségét, csak csillogó kék szeme törte meg. Haja feketén fénylett, látszott rajta az ápoltság- és ehhez persze hozzátartozott egy jó vastag erszény is, mit az én sas szemem rögtön kiszúrt.
- Köszönöm, jó uram! – vetettem lába élé magam, kisebb hátsó szándékkal. Ő gyengéden felállított.
- Nincs mit, nekem öröm segíteni egy ilyen gyönyörű hölgyön. Az én nevem Dante. Az öné? – nézett rám kérdőm, mikor találkozott a tekintetünk egy pillanatra megszűnt körülöttem a világ. A kezemben lévő bőrzsák lassan kicsúszott a kezemből és csörömpölve hullott a földre.
A pap csalódottan csóválta a fejét, de nem eresztette el a tekintetem, és ami még rosszabb a karomat is fogta.
- Nem szép dolog Domvik szolgáját meglopni, - állapította meg. - egy herceget ráadásul veszélyes is – nem fenyegetés volt, de engem a frász kerültetett. Halállal is sújthatott volna, és senki se kétkedne a miértjében.
- Kérem, bocsásson meg nekem! A családom éhezik, édesapám meghalt, anyám beteges, a testvéreim… - szerencsére nem kellet befejezem, így a könnyeim is megmaradtak.
- Hogy hívnak? – vágott bele a szavamba, olyan határozottsággal, hogy őszintén feleltem neki.
- Lorin.
- Éhes vagy? – kérdezte meg enyhülten, mire csak egy bólintással válaszoltam…
Az első vacsorát, hamarosan újabb követte aztán még egy. Azután kivett egy szobát nekem a fogadóba ahol megszállt. Majd folyamatosan egyre több mindent kaptam tőle, virágot, ruhát, ékszereket és még sorolhatnám mi mindent.
Mikor el kellet mennie a városból, megkért tartsak vele – ekkor már teljesen bele estem.
Egyedül Aldus ellenezte kissé, ő volt a nevelőm. De végül is az öreg bele egyezett azzal a feltétellel, hogy meglátogat.
Az út hosszúnak bizonyult, a hintó lassan zötyögött az úton. És én a belsejében ültem, közben egy főnemes szórakoztatott történeteivel. Belecsöppentem egy mesében, néha el se mertem hinni. A szegény lányt megmenti a nemes lelkű lovag, majd egymásba szeretnek…
Sok mindent megtudtam róla, a családjáról, az életéről, a papságról, sokat beszéltünk Shadonról. A múltam és az erkölcs is sokszor szóba került, így lassan elkerülhetetlené vált egy számomra fájdalmas kérdés.
- A családod nem aggódik érted?
- Egyedül Aldus, apám barátja. Négy éves lehettem mikor elvesztettem mindenkit. – s ezzel le is zártam, nem firtatta tovább. Ezért végtelenül hálás voltam, nem jó a múlt sebeit felszakítani.
Nem mondhatom, hogy nem utaztam eleget addigi életem során. Ennek ellenér a főváros környéke ismeretlen volt számomra. Az út mentén egyre több fogadót láttunk – amolyan gazdagoknak valót.
Pár napnyira lehetünk a királyi várostól mikor a kezdeti játék komolyra fordult. Sötétedéskor érkeztünk esti szállásunkhoz, a pultnál egy kedvesen mosolygó öregúr állt. Nem győzött bocsánatot kérni, mikor kiderült hogy nincs elég szobája. Kaphattam volna külön helységet, ha a kísérőknek fenntartott, szerényebb épületbe átfáradok. De nem tudtam – nem akartam – ellenállni a herceg invitálásának.
Az este, a bor, a kandallótűz megtette a hatását. Az első csók után nem volt megállás, az előtt még nem éreztem ilyet. Szenvedélyesen kívánni valakit, érezni miként ölel, csókol, és magáévá tesz…

Shadon, ohh a nyüzsgő, gyönyörű Shadon…
Életem legszebb évét öltöttem ott. Szerelembe, boldogságba… De sose illetem oda, a nagy paloták mindig idegenek maradtak számomra.
Az első néhány hónap nem hozott nagy változást – azon kívül, hogy nem szenvedtem semmibe hiányt. Bár lehetőségem lett volna a léha, fényűző életre, mégsem ezt választottam.
A Szürkcsuklyások itt is szívesen fogadtak – ezzel Aldus is tudomást szerzett ügyes-bajos dolgaimról. Minden nap szereztem egy-két erszényt minek a tartalmát általában el is játszottam, néha-néha gyarapítottam. A klán is ellátott jócskán feladatokkal, így nem unatkoztam.
Nem maradt sokáig ismeretlen a nevem, ami hol jót, hol rosszat jelentett. Nem egyszer köszönhettem az életem egy „hírtelen” arra tévedt harcosnak, vagy Dante megjelenésének.
Talán ezért szeretett belém teljesen, egy biztos több lettem, mint egy egyszerű ágyas…
Szöges ellentétei voltunk egymásnak, a rideg szobor és a szeszélyes vad…
Ő minden lépést kigondolt, nyugodtan szemlélte az eseményeket. Nem kapkodott el semmit, védte a hitet és a fennálló rendet. Kastélyokba, fényűzésbe nevelkedett, parancsoláshoz szokott, nem tűrte az ellentmondást.
Én mindig sodródtam, igyekeztem kihasználni az adakozó lehetőséget, majd később elgondolkoztam rajta mire is jó ez. Bár a szavakat nem forgattam oly jól, minden helyzetet ki tudtam magyarázni – ezt elég sokszor meg is kellet tennem. Volt, aki azt állította: „Domvik azért szabadított a világra, hogy próbára tegye híveit. Én káoszt teremteni születtem, és a papoknak kell ezt megakadályozni.”
A hercegi család sohasem fogadott el, meg is értem. Hisz ki voltam én egy utcagyerek, kinek se szülei, se hozománya.
Hiába próbált a nemesek közé beilleszteni kedvesem, ebbe kudarcot vallott. Pár ruha, ékszer, egy alapos fürdő nem változtatott meg, belül mindig saját magam maradtam.
Mégis hittem, hinni akartam, előbb-utóbb megszokom, és közéjük tartozó leszek. Nem magam miatt, hanem Dante-ért, hogy vele maradhassak.
A udvarban hamar igen nagy „népszerűségre” tett szert a kapcsolatunk, felháborítónak tartották. És az eljegyzésünket egészen vérlázítónak.
Mondta Aldus, hogy az esküvőre nem fog sor kerülni, de én nem hittem neki. Az eszem tudta igaza van, de a szívem mást mondott.
Egy idő után már nem bírtam, szabadulni akartam, egy kicsit pihenni. Ezért vidékre utaztunk.
A hegyi levegő, vagy a nyugalom jót tett. Viszont a reggeli rosszul lét nem szűnt meg, elkezdtem számolni a napokat… hogy mért nem gondoltam rá előbb?
- Dante azt hiszem gyerekünk lesz…


Semmi sem tart örökké, tartják a nagy okosok.
Egy átlagos éjszaka volt, a csillagok fent ragyogtak az égen. Kellemes szellő fújdogált.
Egyedül feküdtem le, mivel kedvesemet elhívta a kötelesség. Alkonyatkor egy futár jött a közeli kolostorból, miszerint valami elintézni való akadtat a menyegzővel kapcsolatban. Ha a terhességem nem akadályoz vele tartok én is. De inkább kíméltem a kicsit, már csak pár hónap volt hátra.
Arra ébredtem, hogy nyílik a szobám ajtaja, mikor oda néztem egy idegen alakot pillantottam meg. Az arcát nem láttam, az alakja, a mozgása egy ragadozóra emlékeztetett.
Nem tudtam időben reagálni, nem tudtam védekezni.
Éles fájdalom járta át a testem, mikor mély sebet ejtett a vállamon. És lassan elsötétült körülöttem a világ…

Egy számomra ismeretlen szobában ébredtem, ami leginkább egy szerzetesi cellára emlékeztettet. Kellett pár perc mire eszembe jutott minden.
Óvatosan végigtapogattam a hasam, de a szemem nem hazudott. A magzat nem élte túl a támadást.
Zokogásomból egy férfi riasztott fel. A könnyeim elhomályosították a látásom.
Már szinte – remegő hangon – ösztönösen üdvözöltem. A neve nem jutott el a tudatomig, csak, amit utána mondott.
- Szomorú hírt kell közöljek, Dante nagyúr meghalt – „nem lehet” gondoltam magamba. – Már épp indulni készült mikor egy katonája hozta a hírt, miszerint megtámadták a kastélyt. Rögtön el is sietett. Néhányan utána mentünk, de csak a holtestét találtuk meg. Ami, azóta a fővárosba van…

Nem látogathattam meg a sírt, nem mehettem el a temetésre. A hercegi család igyekezett elfelejteni, engem okoltak mindezért. Így hát ottmaradtam a kolostorban.
Egy hónap múlva egy pap látogatott meg. Ruházata, tekintete előkelő származásra utalt.
Lassan világosan beszélt. A Másodikarc Testvérisége igényt tart a szolgálataimra, úgy gondolják, sokat segíthetnék nekik. Domvik nevében kelnek harcra Ranagol ellen.
Addigra feldolgoztam az engem ért csapásokat, nem átkoztam már az Egyetlent, valami oka lehet az életemnek. Egy biztos: ott nem tudtam tovább lépni, felejteni. Így hát elvállaltam azzal a feltétellel, hogy nem akarok a hazámban maradni.
Shadon, a Szürkecsuklyások számára halott lettem.
A Testvériség teljesítette kérésem, tíz éve nem voltam otthon, azóta próbálok felejteni. De hiába mutatkozok be Friedaként, a lelkem mélyén Lorin maradtam. Se a gyönyörű Tiadlanban, se a fennkölt Pyarronban nem találtam megnyugvást
Az Egyetlen hívei meg voltak elégedve velem, ha a kémeik nem tudtak megszerezni valamit, én előkerítettem. Nem mondom voltak gondjaim, börtönből, néha akasztófa alól megszökni nem egyszerű, de az aktuális társain – akikkel már évek, hónapok óta együttdolgoztam – segítettek. Én mégis elhagytam őket.
Tiadlanba meg ismertem Kildart, aki két évig kísért utamon. Több volt, mint egyszerű barát, ő ismert egyedül. Hiába szerettem, de Dante mindig szívembe élt. Valahányszor kék szemeibe néztem a múlt kísértett. És ő ezt tudta, mégis hitte az idő begyógyítja a sebeim…
Amikor el kellet hagyom az országot, nem búcsúztam. Kildar túlságosan hasonlított a hercegre, fájt ránéznem…

- Hölgyem minden rendben van? – riaszt fel gondolataimból egyik kártyapartnerem.
- Persze – mosolygok rá. – Elnézést uraim mennem kell – gyorsan felállok, szememmel már az idegent keresem. Meg is találom, még nem vett észre. Felé megyek, útközben arrébb rúgom az elejtett kupám.
Nem lehet ő. Állapítom meg magamban, de a szívem hevesen kalapál.
Mikor elé lépek döbbenten néz rám. Kék szeme szinte méreg számomra, én reagálok először.
Meghajolok.
- A nevem Frieda. – Nyújtom felé a kezem. Ajkán lassan formálódik egy szó, alig halhatóan szólal meg:
- Lorin…?!

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!