A meghitt kis család újra találkozik,
De kevesebben vannak, mint voltak azelőtt itt.
Leül mindenki lehajtott fejjel,
De senki sem törődik, az asztalon, az étellel.
A kutya is csak fekszik, néha felnyüszít,
De azt is halkan teszi, nincs már a gazdi itt.
Páran csak figyelnek, vagy össze-össze súgnak,
Néhányan vízhangzó zsoltárokat dúdolnak,
Mert mindenki jelen van, csak egy valaki hiányzik,
Minden az mint azelőtt, csak a gondolat hibáddzik.
A kicsiny kis asztalnál, csak egy szék mi üres,
Előtte a tányérban már nem mozdul a leves,
Némán, fénytelenül fekszik a kanál,
A szék sem nyikordul többé már talán.
A gyertyák könnyeznek, viaszrózsákat égetnek,
Ennyi hát, ennyi az értelme az életnek.
Az anya sír, a fiú elbukik,
A többiek némák, és úgy álnak itt,
Hogy többé már nem látják Őt, azt a valakit.
És tudják azt, hogy mindannyian átesnek ezen.