Mintha megfagytak volna ...

... az elfutó habok,
s mint görcsbe rándult karok marasztalnak,
úgy ölelnek partot, medert, szirtfokot,
sodornak a dermedt-mozdulatlanok,
űznek áramlattal úszó, zsebkendőnyi
vitorlába kapaszkodó reményt,
tompa hullámverés pereg, akár dob,
kántál vajákos, pogány dallamot,
hintálja, csapdossa a bánatot,
amit magamban hordozok.

Nem fagytak meg, élnek a habok,
a zabolátlan szabadok
örök zúgással feleselnek,
mint uszadékfát, tengernyi
fájdalmat terelnek,
s a fövenyre terítik messze távol,
ahol az ég és a tenger egymásba lángol,
ahol a csillagcsöndbe mártott
tollak nyomán pergamenre
írnak láthatalan kezek,
s lecsöppen a tinta, ha
elvégeztetett.

***

Tárt karokkal állok a parton,
keblemre hajtom fejem,
vigyetek magatokkal,
ha nincs kegyelem.