A katona, az álmok katonája,
onnan jött, ahol vörös volt az ég
vértől, vágytól, tűzvésztől, szabadságtól,
pokol és menny gyújtott vörös zenét.

A katona ment, lengő árnyfalak közt.
Fent hold gurult: lángfehér félelem,
de bátorságát Álomisten adta:
kegyetlen Szép, szívközel-Végtelen.

A katona ment, majd leült egy kőre.
A volt-seregből más nem is maradt,
csak ő, s a tájon, éjbús-feketében,
Álomisten-szem: csillagpillanat.

A katona tudta, hogy milyen vesztes
ma minden győző: mindegyik felett
rút önérdeke, Aranysárga isten,
ajándékával mond ítéletet.

A katona ült. Ingott árnyfal, erdő,
erdőkön túli országos vadon.
Ő ült, kövén a megkövült Időnek,
s eltűnődött emberen, csillagon.

A kéz legyintett, de Szívben kegyetlen
Jósággal villant éles, szép Mese:
vörösből jött, valónál Valóbb Álom:
Csillagpiros, - a Lélek Istene.