Ma belém harapott
a depresszió,
nincs egy jó szó
ami felmelegítene,
csak a semmi szeme
mered rám,
sehol egy vidám gondolat,
csak szalad, szalad
a percek sora
és én ostoba
még visszahívnám őket,
a meddőket,
a semmittevőket,
csak egy halvány fényt,
csöppnyi reményt tölteni,
sötét buborék fejükbe.

De nem,
már elszaladtak,
vitték a hírt
és úgy kacagtak
gondolataim zavartságán,
mert lám,lám,
rám már
nincs szüksége senkinek,
ugyan minek lengetem
a fehér kendőt,
nincs kitől békét kérnem,
ha én nem jövök ki önmagammal,
ha lelkileg összeszabdal
ez a vad szablyaként dübörgő szózat:
ne hidd hogy jó vagy,
ne reméld, hogy szódat
meghallja a szaladó hangya,
mert a tücsök hangja
többet mond nálad,
hát fogd be végre a szádat.