Vágyak, melyek tán nem az igaz valót tükrözték a törött üvegről,
Te sem azt mondtad már, amit hallani szerettem volna,
De miért van az, hogy a végtelen bezárult azon a reggelen?
Te sem azt mondtad már, amit hallani szerettem volna.
Tedd kezembe fagyos ujjaid, vagy nem tudod?
Te sem azt mondtad,
Nézz rám, ne csak bámuld a földet,
Te sem azt mondtad már, amit hallani szerettem volna...

Az epekedő ébredés-szomj a rémálmok után,
Oltva figyelő hanggal szakadva reppen érte,
Megteremtve a vég ösvényt az álmok útjai előtt,
A semmi öröké zakatoló hangjaival.

Ha egyedül vagy és félsz mire gondolsz?
Arra, hogy csak bohóság a félelem?
Pedig hidd el valaki mindig ott áll, s figyel.
Sosem vagy egyedül, ha egyedül hiszed is magad,
Soha nem akad el a szó a másik világ ablakain,
A félelmet a sötétben, a lelkek földjéről keltik,
Táplálják, s őrzik a tüzet,
Mindig nézz hátra, ha egyedül maradsz!

Kedves, csikordult a szó miként lüktetve elhagyta ajkamat,
Figyelj reám, hallod a haldokló reszketeg imáját?
Fogod még kezem? Remeg még?
Ébredj, ébredj fel...