Minden nyaram ellopja az a Bánat,
mely úr volt-, s jelen bánatok felett.
Szertefutnak riadt kerítéslécek,
s fényt csipognak ijedt kis énekek.

A gyermekkor? Égbolt ígérő kékje.
Egy szilvaszem, melyért kinyúl a kéz.
Szélmalomharcok. Csontváz donkihóték.
Fehér vásznon piros jelszó-vitéz.

A törpe magát óriásnak hitte,
s óriás volt is, amíg hitt a hit,
amíg kereste, - bár meg sem találta - ,
sajár szívét, saját csillagait.

Minden nyaram ellopja az a Bánat,
mely senkinek sem kell már, s csak nekem
hoz könnyeket békétlen végtelenből:
új bánatot, melyben új végtelen.

Mindent a Nyárért tettem. Ó, az ember
csak ellopott nyarakért dolgozott!
Csak bánatot kap, mert kifosztja élő,
s kifosztja múltból sok önző halott.

Az lesz a jó, mikor nyarat se várok,
s magam lopom egy végtelenbe át,
ahol már nincsen fosztogató Bánat,
csak édeskéken égbolt, s szilvafák.

Kezem kinyúl az érettkék gyümölcsért,
mely nem is kell már, mivel nem leszek.
Az lesz a jó, ha nem kell semmi-semmi:
szeretet, álom, vágy, emlékezet!