Koromsötét éj, suttogó, fagyos szél,
hideg, nyálkás, néha a hátamhoz ér.
A fekete felhők az égen szétrebbennek,
a Hold tekintete már egyre üresebbnek,
és halványabbnak látszik.
Hajladozó ágak suttognak, szállnak.
Ma éjjel a bús esőcseppek járnak
halott táncot az ágak
kusza végtelenjében.
Suhannak, zihálnak a megtört árnyak,
még néha egy halk szóra meg-megállnak,
majd fáradtan menetelnek újra
a nyirkos, suttogó éjszakában.
Nehéz, dohos illat árad a légben szerte,
már mindent átjárt a pára fullasztó szennye.
Sírnak és jajongnak a lelkek egyre,
a közel s távoli végtelenbe.
Koromsötét éj, suttogó jeges szél.
Búsan és megtörten az arcomhoz ér.
A fekete felhők összegyűlnek az égen,
A Hold zord tekintetét eltakarván éppen,
s velük láthatatlanná vállnak az árnyak.
A sötétben újra csak megpihenni vágynak.