Ítélet fénye ömlik,
Keverve porkévéket.
Borostyán tollak söprik,
A rozsdás pénzérméket.

Borzas majomhordák rohama üvölt,
Feljebb és feljebb, tébolyult káoszban.
Hol ostromlott városok fájdalma ölt,
Vonagló alakot, messze távolban.

Virágokkal borított,
Áldozati oltárok.
Koponyákat gurító,
Varkocsos barbárok.

Oroszlán gázol örvénylő habokban,
Fogával tépi a vonyító időt.
Együtt szédelgünk tarra nyírt rabokkal,
Adót szed a Sátán most mindenkitől.

Vesd magad sziklás mélybe,
Emléked se maradjon.
Félelmeid szentélye,
Semmivé hamvadjon.

Rebegj búcsút e sárból tákolt világnak,
Ne bánd, a szemfényvesztő trükköket.
Hajtja a szél mind a kavargó vágyat,
S veszettséggel átszőtt vétkeket.

Add meg hát, uram, kérlek,
Porból ne legyünk többé!
Már semmitől sem félek,
Leszek minden, örökké!

Nem csikar a mocskos világ kínja,
Melyet mi aljasítottunk pokollá.
Kinyílnak a lótuszkelyhek vígan,
S a valóság széthullik homokká.