Hol sírva halad előre a gomolygó köd tömeg,
Hol vérrel írom a szerelmes verseket,
Nem keresve a szavak szép zamatát,
Csak karcolni, vésni a fájdalmat, a magányt.

Alvatag szorongó órák sokasága,
Maradványai a fojtogató lélek mérgeknek,
Sikoltó rém percek számolják nappalaink,
Teszik szemeink elé élet tükreinket.

Miért kell a vég szó, mikor a kezdet is elmaradt,
Hol hallik az már, amit nem szabad?
Kinek számít az utolsó pillanat?
Ami kellett is volna, eltűnt, elszaladt.

Lemaradva zakatol életünk,
Csillag könny darabok, száraz énekünk,
Alvatag világkép, a víz-tükörben halott,
Elfoszlott remény darabok, elítélt napok.

Az elveszett világok hangjai,
A menekülés utolsó pillanatai,
A kijutás után kapkodó árnyak,
A végső kegyelem, a bánat...