Vér és bor.

A pusztában, széltől cserzett, filces hajú, büdös aszkéta, szájába homokot töm marékszám.
Felvágott ereiből a vér spriccelve prófétálja a versengő kort, felakadt szemmel üvölti látomásait. Ezerféle gerjedt, sivító zajjal őrjöng a Sátán! Városok zuhannak az egekből beton robajjal, azbeszt sivatagok talajára. Komputerek processzorai számolják a hullámzó időt és a vonagló pénzt.

Vér és bor.

A hatalom vastag nyakú követei tömlőkbe gyűjtik erőmet. A kádakban, melyekbe ömlesztik könnyeim, gázfejű tirannusok fürdenek. Milliárd élet tanulsága lerotál az óriási lefolyórózsákon, egészen a pokol fenekére. Szívverős hajnalon izzadtan számot vetek az eddig éltekkel. Csalódás vagyok, fenyőfából szánalmas bábbá farigcsáltam magam, de a rettegésen nem léphetek túl! Önmagam hóhéraként fekete hegyormon állva bűnhődöm.
A völgyben, mint őrült gyermek-flagelláns, menetelek. Korbácsként önmagam véres hátán csattanok.

Bor és vér.

Szépnek álcázza magát a részeg táj. Ragyog a napfény, szörnyű gyanúm, hogy festett díszlet az egész látkép. Ott, távolban a kisváros, templomtornyával csak festmény. Nem tudom milyen messze van, öt, esetleg tíz méter lehet a táv. Ha nem húznák odébb mindig, mikor a közelébe érek, megtapogathatnám, érezném a festék terpentines illatát. Talán sikerülne lekaparni! Mögénézhetnék!
Miért mozog itt minden? Minek ez az egész színház? Minek a felhajtás egy nyomorult fenyőfabáb kedvéért???

Bor és vér.

Keringek, keringek saját magamban, vonalak és színfoltok körül. Kell, hogy legyen elég időm megszemlélni belső szerveim, még ebben a nagy száguldásban is! Magam vagyok, hiába üvöltök, csak a saját nevetésem rá a válasz!
A Teremtő ezért sokszorozza idegenként önmagát, vákuumának gyógyírjaként???
Szőlőszemként kezdtem, borrá lettem,
Önmagam ittam meg, lerészegedtem.