Mint hó hajú,
megkopott bús szerető
búcsúzik tőlem a tünde idő.
lábaim vén kövek
hátán csoszognak,
lelkemben útjelző
fáklyák lobognak.

Emlékek, élmények,
hangok és dallamok
adják rám
ünnepi alkonyok
bársonyát.
Csak lépdelek tovább
és az útmenti fák
levelek színes orgonáján
zümmögik el nekem
életem
legszebb képeit.
Az emlékezet lépteit
bokrok szopránja
színezi tovább.

Most minden értem van,
engem üdvözöl,
nekem zöldül a pázsit,
felém ásít
a szirmát kitáró virág
és rám vár
az utolsó fáról
lehullott száraz ág.

Elhagyott éveim
könyvében lapozva,
minden sor közelembe hozza
boldogságom régi szép napjait
amik most is fényesen ragyogva
melegítik a szívemet,
és átérzem újra az örömet,
hogy itt vagyok veletek,
és élhettem sokáig köztetek.