Nő, nő és nő!
A düh, a harag, s a félelem.
Meddig mehet még el?
S csak ülök tétlen,
hallagtván a csendet.
Vágyam néhány könnycsepp,
száraz testem még sem enged,
e aprócska örömnek.

Nyomorba döntenek a szavak,
melyet méla tekintetem követ,
s e nihil hangulatot,
néhány furcsa érzés töri meg.
Nem tudom, tán nem is tudhatom
mi az mi odabent
háborgó tengerként él és kél.

Olykor meglepő nyugalmat sugall,
ám mind ez elillan,
mert a vihar nem szűnik meg
csak tovább áll...

Emeberek másként élik ezt meg,
a félelem messzire kerget,
hisz ki tudja e bizonytalanság,
mit teremt maga köré,
s ki tudja mit a hoz,
az elképzelhetetlen,
leírhatatlan,
titokzatos jövő.