(Móricz Zsigmondhoz)


„új közönség”, a leírt, a rég,
trendi rongyaiból bújik,
új, színházal, fogalma sincs,
mi játék, és mi lesz,
peckes, köpdös, tetszeleg,
fogatlan fröccsöket,
könnyű, hisz pénze sincs, ...
érdeme a gúnya gúnya

megint csak az egyfelvonásost,
neki, új jelenet, úgy elhiszi

Zsigmond bátyám, Körtereden
a dombról mogorván szemlélgetsz,
embert, pirkadatra, keletre

ábrándozót, a tér túloldalán,
mit néz, egyáltalán mit lát
herceg Szent Imre,
emlékére galambokkal vállán

népet vagy nemzetet,
országot vagy államot
vagy csak keres elásott nyomot
vagy minden összetörve,
hátra, saroglyába vetve, ...
gyí te, nye, ...
és igásan csak húzzuk a mocskot,
napokét, minden pillanatét,
majd boldoggá az új közönség

képzelet vagy rideg számok,
együtt vagy vagy,
„kelet népe” mi lesz,
válaszod hol van, ki fogalmaz,
és mikor, ha százhetven év sem elég,
Széchenyi miért érthetetlen

Zsigmond bátyám, fókuszálj,
csak tovább, csak keletre,
ahol útja végén székével
kötélre álmodja táncos hegedűsét
Karinthy, és sugarán géniusza
átlát, új Lucifer mint is játssza
ki a dunaparti, új Nemzeti színben

„új közönség”-e tragédiáját