Van valamiféle végtelen szomorúság, és ugyanakkor végtelen nevetségesség abban a tiszteletlenségben, ahogyan a "hivatalos ország" nagy íróinak, költőinek életművével bánik. Szinte kivétel nélkül. Ki gondolná ép ésszel, akár egy pillanatra is, hogy valóban megbecsüli ez az ország Petőfi Sándort, Ady Endrét, Móricz Zsigmondot vagy József Attilát? Még Mikszáth Kálmán képviselő úrral sem teszi ezt, mert annak életművében, az anekdotázó hang ellenére, nagyon sok kellemetlen, más tetteket sugalló van számára, mint amit tesz.
Kölcsey Ferenc szentnek tartott Himnusza is nevetséges szamársággá silányul azzal a meseváró ismételgetéssel! Ezt szerette volna Kölcsey? Aligha.
Most, ebben a 2008-as tavaszban, a Költészet Napjához, József Attila születésnapjához, április 11-éhez kerülünk egyre közelebb. József Attilához, költészetének tanításaihoz, persze, nem kerül közelebb az ország, igaz, nem is távolodik attól, mivel már olyan távol van, hogy onnan nem is lehetne távolabb.
Legjobb lenne minderre legyinteni és a keserű igazságot hagyni a fenébe. Legjobb lenne, de nem tehetem - mint ahogyan József Attila sem tehetett ilyesmit. Valami láthatatlan erő ugyanis ezzel ellentétes parancsot ad.
József Attila életműve nem érthető meg azon kor nélkül, amelyben élt, amelyik annyi szenvedést okozott neki, és amelyik legalábbis segített a Sorsnak a vonatkerekek elé lökni őt. Nem érthető meg a kor nélkül, amelyik kiszorult ugyan a Terror Házából és amelyre a rendszerváltás után oly nosztalgiázóan gondoltak egyes politikusok (és gondolnak ma is).
A tömegek pedig bambán bámultak ezekre a rendszerváltó szentekre, és talán nem is hitték el József Attilának azt az igazságot, amiről a Hazám-ban erről a korszakról írt:
"Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,
hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ."
József Attila feltette a költői kérdést Ady Endréről:
"- Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta
szóval, tettel és hallgatással is?".
Vele azonban némileg még rosszabb történt, mint akkor Adyval, mivel szóval nem ölik, csak tettekkel, és nem általános hallgatással, hanem annak elhallgatásával, amiből a mai magyarság a közösség érdekében, az ország érdekében, ha úgy tetszik: a haza érdekében tanulhatna.A "még rosszabbhoz" tartozik az is: dícsérgetik, olyan dícséretekkel, amelyek
éppen életművének meghamisítását szolgálják.
Milyen kor volt József Attila kora? Nyilván nem ugyanolyan a jómódú polgárság vagy egyenesen a gazdagok számára, mint amilyen a külvárosi munkások családjának vagy különösen a munkanélküli számára, akinek "...helyén a kapszlit nő kapdossa / s elfakult fejű kisgyerek". Szép, szívfájdító versében (Mondd, mit érlel...) csak abban tévedett József Attila, hogy az ismertté vált költő neve "..áruvédjegy, mint akármely mosóporé...". Még az sem, mert a mosóport jobban védi a törvény a hamisítástól, - no de mint láthatott volna a Költő ennyire előre?!
József Attila idejében sokkal nagyobbak voltak ugyan a társadalmi feszültségek, mint ma, de azért verse ma is figyelmezteti azokat, akiket nem butított el teljesen a világméretű globáltőkés népbutítás:
"Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők meg almafák?".
Némi komoly tréfával hozzátehetem: a meztelen nőket és az almafákat ma már nem kell olyan tragikusan felfogni, de aki fűtve lakik öt szobát, a mai fűtési árak mellett, az legalábbis gyanús, hogy inkább hordószónoksággal keresi...költségelszámolás nélküli kalácsát.
Engem személy szerint nem az döbbent meg nap mint nap, ha kinyitom a televíziót, hogy ott emberek (a legkülönbözőbb foglalkozási körökből, közöttük természetesen vannak szép számmal tollforgatók is) arról rinyálnak önérdekből, szégyentelenül, milyen sérelmeket éltek át a rendszerváltás előtt, miközben, ha valaki utánanézne, kiderülne: legtöbbjüknél éppen ellenkezőleg volt ez. Nem! Engem e jelenség tömegessége lepett és lep meg. Még az a költő is, aki annak idején oly bölcsen volt ateista, most hirtelen, óvatosan, "megtért", nem minden önérdek nélkül. Persze, úgy is felfoghatjuk: csak vulgármaterialista volt, és az anyagi javak bűvöletében vulgármatrialista maradt (nevet nem írok ide, nem szokásom, még akkor sem, ha tudom: így esetleg többen is magukra ismernek).
"A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés." - írta József Attila egyik legszebb, legérettebb versében (A Dunánál). Igen, ez VOLNA a magyarság egyik fontos munkája (meg szomszédaié is, hiszen rájuk is gondolt a Költő!), - de tényleg úgy vélheti bárki ezen a 2008. évi tavaszon, hogy ez a munka rendben megy a magyarság oldaláról?
Szegény József Attila! Hiába írta azt is "Születésnapomra" című versében 1937-ben, hogy
"Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!".
Ami a költészetet illeti: a magyar elemi- és középiskolás irodalomtanítás alapvetően rossz. Nem a versek szeretetére tanít, ami, persze, nem zárja ki azt, hogy egy-egy tanuló éppen József Attila versein keresztül jusson közelebb a Szépséghez, a Közösséghez, a becsületességhez. Ám meg kell elégedni ezzel?! No és akiket éppen az iskola kedvetlenít el az irodalomtól?
Ami pedig az elmúlt közel két évtized költészetét illeti: én egyetlen olyan verset sem olvastam, amelyben valaki őszintén (vagy legalább őszintének tűnően) ünnepelte volna ezt a rendszerváltott "demokráciát", "szabadságot". Lehet, hogy született ilyen vers, de ha igen, akkor is eszünkbe juthat a közmondás: "Egy fecske nem csinál nyarat".
Csacsiság volna titkolni, hogy - kivételképpen - József attila is írt rossz, sőt, nagyon rossz verset. Ilyen a trianoni jogos fájdalom hatására írt "Nem, nem, soha!". Tekintettel arra, hogy Trianont minden akkori párt elítélte (az illegális kommunista párt is), a vers születése érthető ugyan, viszont feltűnő "alkalmi" volta, hamis hangja, irodalmi értéktelensége. Itt hirtelen még egyéni hangját is elveszti József Attila. Csak néhány sort idézek belőle, a többi sem jobb:
"Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen."
Az ország nagy megrázkódtatásai után, 1924-ban Magyarok című versében már kissé közelebbről érezzük az igazi József Attilát:
"Leszámitva az ostobaságot,
Multunkat, életünket és a gyomraink,
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nyisson ajtót nekünk a reménység!"
Ahhoz inkább nem fűzök hozzá semmit, hogy mindez oly könnyen leszámítható-e, de annyi bizonyos: a reménységre nagy szükségünk volna.
Ám ha végignézek ezen az országon, bizony, igaz, ami igaz, én nem nagyon bízok a Reménység közeli ajtónyitásában.
Ettől függetlenül: aki bízni akar, bizakodhat. Nem tilos! Ez egy szabad ország, legalábbis eddig a pontig, ha tovább nem is.

(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból)