Elmentünk sátorozni valahová az országban. Kerestünk egy szimpatikus hegy lábánál lévő szimpatikus erdőt, felvertük a sátrat, és raktunk egy csinos tábortüzet. Mindketten ismertük a jó tábortűz rakásához szükséges dolgokat, nagyon rég, még együtt tanultuk ott, ahol megismerkedtünk. A sátor elé leterítettünk egy pokrócot, és a meleg nyári naplementében azon szerelmeskedtünk. Órákon át öleltük egymást, majd mikor kezdett lehűlni a levegő, elmentem fáért a tűzhöz.
Nagyon boldog voltam akkor. Már három éve voltunk együtt, és azon a héten kérte meg a kezem. Természetesen igent mondtam, és nem lehetett nálam boldogabb embert találni a világon.
Mikor pár perccel később néhány száraz faággal tértem vissza, nem találtam egyedül. Valami furcsán ismerős szagot már az indulásomnál is éreztem, de nem foglalkoztam vele, nem akartam semmi gonddal törődni. A fák közül kiérve megláttam Őt, amint egy parázsló faággal hátrál valami elől. Ösztönösen cselekedtem akkor. Ledobtam az ágakat, és Kedvesem támadójára vetettem magam. Tudom, furcsa, hogy a lány menti meg a fiút, de nem akkor, ha a támadó egy vérfarkas. Pár percnyi küzdés után én kerültem felülre, és akkor láttam meg, hogy ez a vérfarkas nem egyszerűen csak vérfarkas, hanem az, akivel sokáig együtt éltem. Az én szelidített, elhagyott, elfelejtett, visszavadult vérfarkasom. A torkán, a bőrébe mélyesztettem a körmeimet, a nyaki ütőere közelébe, és kényszerítettem, hogy elmondja, miért jött.
Türelmesen hallgattam, amint elmondja, amikor elhagytam őt, milyen szenvedésen ment keresztül. Minden éjjel gyilkolt, és az egész országot, kontinenst bejárta, hogy sehol se tűnjön fel, hogy vadászik, de mindig legyen áldozata. Az évek multával visszatért, és engem keresett. Mikor megtalált, heteken keresztül figyelt, az lett az életcélja, hogy visszaszerez magának. Mikor látta, hogy utazni készülök, jött utánam. Várta, míg magára hagyom Kedvesemet, az ő megfogalmazásával élve azt a csalót, stricit, csábítót, aki meg sem érdemel engem, és arra készült, hogy megöli. Simán, egyszerűen, úgy, hogy lássam, amint az utolsó lehelet elszáll belőle. Csak arra nem gondolt, hogy Ő is ismerte az erdőt, és bár nem tudott a vérfarkasok létezéséről, meghallotta a közeledő fenyegetést, és nem érte felkészületlenül. És akkor jöttem én.
Ekkor egyik kezemmel még mindig sakkban tartva, a másik kezemmel és a fogaimmal sokáig be nem gyógyuló sebeket vágtam rajta, és tehetetlen, dühös, fájdalmas ordítási közben elmondtam neki, hogy engem soha nem fog visszakapni, inkább örüljön az emlékeknek, amiket tőlem kapott. Nagyon szenvedett ezen szavak hallatán, de megígértettem vele, hogy békén hagy minket. Mást nemigen tehetett, hiszen akkor már én voltam az erősebb, és tudta, látta a szememben, hogy megölöm, ha Kedvesemet bármi baj éri, és azt ő okozza. Mindezek után, megcsonkítva, elengedtem, és hazaküldtem.
Kedvesem addigra már eldobta a faágat, és leült, úgy figyelt minket. Odaültem mellé, és elmeséltem neki mindazt, amiről nem tudott, hogy hogyan lettem általa vámpír, majd újra ember.
Megértette, hogy erről nem akartam eddig beszélt, majd visszamentünk a sátorhoz, és elfeküdtünk aludni.