Épp a városban jártunk a napnyugtát várva, már nem is emlékszem, miről beszélgettünk. A mondat közepén jártam, amikor megláttam Őt. Megálltam, a hangom elakadt, és elkezdtem remegni. Minden más kiment a fejemből, csak Ő volt mindenütt. Egész vámpíréletemben nem éreztem még ilyet. Emlékek szakadtak fel bennem, nagyon távoli képek. Ha tudtam volna sírni, ha emlékeztem volna rá, hogyan kell, akkor biztosan sírtam volna.
Csak álltam, és néztem Őt. Hirtelen szakadt rám a felismerés, hogy ismerem, tudom, ki Ő, és miért szakadt meg akkor valami bennem. Egy pillanat alatt elfelejtettem, ki vagyok és mit is kéne csinálnom. A lábaim ösztönösen indultak el felé, és én, ha tudtam volna is erről, sem lettem volna képes megakadályozni.
Valami mélyen eltemetett érzés éledt fel bennem újra, és elárasztotta a tudatomat. Csak néztem és mentem felé. Az út felét már megtehettem, amikor észrevett, és elmosolyodott. Majdnem a szívem szakadt meg a nagyon régről ismert mosoly láttán. Azt hittem idáig, hogy sikerült kiölnöm magamból mindent, ami Ő volt.
Ő is elindult felém, majd mikor egymáshoz érkeztünk, köszönt. Köszöntem én is, de nagyon távolinak tűnt a hangom. Rám szakadt minden emlék, hogy hogyan született belőlem vámpír, és hogyan halt meg bennem az ember. Miatta volt az egész, miatta, az elvesztése után érzett fájdalom miatt. Majdnem teljesen meghaltam akkor, amikor a vérfarkas rámtalált. Ő segített eltemetni mindent a múltamból és segített egy új életet, a vámpírok életét kezdeni. Egyetlen más választásom lett volna, ha belehalok teljesen a fájdalomba. De most éreztem, hogy az eltemetettnek hitt ember feléledt bennem, és ő szólt belőlem.
Nem tartott sokáig a beszélgetésünk, csak megkérdeztem, mi van vele, nagyon rég láttam. Elmondta hogy tanul, készül a vizsgákra, úgy, ahogy én is, és sajnos nem sok szabad ideje van. Rákérdezett, hogy szoktam-e internet közelében lenni, ha gondolom, írjak neki, aztán majd beszélgetünk, de most sajnos sietnie kell.
Elköszöntünk, és én még nagyon sokáig bénultan álltam egy helyben. Arra eszméltem, hogy a vérfarkas kérdezgeti tőlem, hogy minden rendben van-e. Mondtam neki, hogy igen, de most nincs kedvem a vadászathoz. Furcsállotta, és felajánlotta, hogy hazamehetünk, de én elutasítottam, mondván, hogy egyedül szeretnék lenni.
Életemben először hálás voltam neki, amiért megértette. Meg is köszöntem neki, amit ő meg életében nem hallott tőlem. Láttam, hogy szemébe kérdések tolulnak, és nagyon nem értette a helyzetet. De csak egyvalamit kérdezett, hogy Ő volt-e. Mondtam, hogy igen, mire csak annyit válaszolt, hogy ne maradjak el sokáig, veszélyes lenne ilyen állapotban emberek között lennem.
Elkísért az első nyugodt helyre, ami a közelben volt, ahova régebben még sokat jártam, majd otthagyott a gondolataimmal. Előhalásztam a zsebemből a cigarettámat, és rágyújtottam. Néztem a füstöt, és sok év óta először könnycsepp futott végig az arcomon. Majd meg egy, és azután ömlöttek. Sírtam. Sírtam, mert valami már megint meghalni készült bennem, sírtam, mert valami más pedig felszakadt, egy nagyon régi sebhely, ami nem tudott teljesen begyógyulni. Nem tudtam mit kezdeni magammal, csak gyújtottam rá az egyik cigarettáról a másikra, és sírtam. Nagyon nehéz volt elviselnem, hogy újra érzek valamit, hogy érzem a szomorúságot, hogy érzem az elmúlást, hogy érzem a hideget és a fáradtságot. Halálosan kimerültem.
Nem tudom, meddig lehettem ott, magamban a gondolataimmal, de az utolsó cigarettás dobozom is majdnem teljesen kiürült, talán ha három szál lehetett még benne, pedig majdnem két teli dobozzal volt nálam, frissen vettem őket aznap délután. A hold már lefelé vándorolt az égen, és a vérfarkas is aggódott értem, így visszajött, hogy nem esett-e valami bajom. Mikor látta a felszáradt könnyeket az arcomon, megfogott, és segített hazamenni, mert nem igazan volt erő a lábaimban, tehát félig vinnie kellett.
Mikor hazaérkeztünk, valami teát nyomott a kezembe, amit készségesen megittam, majd úgy, ahogy voltam, lefeküdtem az ágyra, és elaludtam. Szörnyű álmaim voltak. Éveken keresztül nem álmodtam semmit, de most minden régi félelmem visszatért. Arctalan lidércek elől menekültem sötét erdőkön keresztül, amik most nem szövetségesek, hanem ellenségek voltak. Zsákutcákból fordultam vissza sikoltozva a városba érve, a végtelenbe futó de sok helyen megszakadó lépcsőkön futottam fel és le, ajtókon nyitottam be, lakásokon futottam végig, ablakokon másztam át, és közben minden házban rémalakok nyúlkáltak felém. Futottam, ahogy bírtam, de mind nehezebb lett a lábam, amikor kiértem valahová, ahol nem volt semmi. Nem volt ég és nem volt föld, nem volt határ az itt és a máshol között. Nem volt csend és nem volt hang, nem volt színes és nem volt színtelen. Nem volt tapintható, és nem volt átlátszó. Minden rémalak eltűnt, nem volt mi kergessen. Megálltam, és körülnéztem. Nem láttam semmit, de mégis mindenről tudtam. Ekkor megláttam Őt. Elindultunk egymás felé, miközben Ő folyamatosan öregedett attól a kortól kezdve, amikor megismertem, addig, amiben azidőben volt. Az öltözéke és a stílusa is követte az éveket, a haja megnőtt, a ruhája fekete lett, és hangja is elmélyült. Tudtam róla, bár az egész idő alatt nem szólt hozzám, de én mégis hallottam. A szemében is megváltozott valami, furcsa fény vette át a gyerekkor helyét. Mikor odaértünk egymáshoz, Ő nyúlt az arcom felé, és odahajolt, hogy megcsókoljon. De alighogy az ajkamhoz ért az ajka, és megéreztem újra azt a tüzet, amiért érdemes volt élni, a szám sikításra nyílt, és erre a sikításra ébredtem fel.
Csak sikítottam, amíg bírtam, és utána elkezdett rázni a zokogás. Mikor elfogytak a könnyeim, és csak az üres fájdalom maradt bennem, felnéztem. Megismertem a helyet, ahol voltam, és megismertem a vérfarkast is, az ágyam mellett. Aggódva nézett rám, miközben az izzadtságot és a könnyeket törölte az arcomról. A kérdésemre, hogy meddig aludtam, azt válaszolta, hogy majdnem két napot. Hozott ételt és valami furcsa ízű folyadékot, majd megérdeklődte, hogy mit álmodtam, mert egész végig dobáltam magam az ágyon, kiabáltam és folyton egy nevet ismételtem. Mikor megettem mindent, mondtam, hogy segítsen felállni és átöltözni, hozzon nekem cigit, és az éppen beálló éjszakában majd elmesélek neki mindent, amit még nem tudott és amit már igen.
Mikor elindultunk, szorosra húztam magamon a régen nem használt kabátot. Sokáig nem kellett, mert nem éreztem a hideget, ez alatt a pár év alatt eggyé váltam a természettel. Már bőven benn jártunk az erdőben, amikor mesélni kezdtem.
Meséltem a majdnem két évtizeddel ezelőtti születésemtől kezdve a semmitmondó életemről, majd beszeltem arról, amikor Őt megismertem. Beszéltem a nagyon fiatal kapcsolatunkról, a gondtalan gyerekszerelemről, a csodálatos kirándulásokról, a szívfájdító szavakról, és arról, hogy hogyan ijedtem meg és utasítottam vissza, amikor szóba került egy komolyabb kapcsolat. Akkor elfutottam a felelősség elől, nem tudván, hogy ezzel tönkre teszem az életem. Akkor elváltak útjaink, és három és fél évig csak ritkán jutott az eszembe, nem fogtam még fel, hogy mekkora bennem a hiány. Amikor újra megtaláltam az interneten, és beszéltünk, akkor döbbentem csak rá a bennem lévő fájdalomra. Kértem hogy találkozzunk, amibe Ő beleegyezett. Semmitmondó témákról beszélgettünk, amikor szóba jött, hogy hiányzik nekem. Nem hitte el, mondván, hogy nagyon sok idő telt el, és Ő sokat változott, már nem az, akit én akkor megismertem. És elmondta, hogy túl nagy volt a fájdalom, amit akkor okoztam neki, amikor visszautasítottam, és Ő már nem szeret engem, úgyhogy felejtsem el. Akkor szakadt el bennem végleg az, ami emberi volt. Akkor kezdődött el az agónia, és nem sokkal azután zuhantam magamba. Fél évvel rá találkoztam vele, a vérfarkassal, akinek most mindent megköszöntem. Ez alatt a másfél év alatt nagyon sokmindent tett értem.
Mikor befejeztem, eldobtam a sokadik cigaretta tövig égett csikkjét is, és vártam. Vártam arra, hogy mit mond minderre. Nem tudom, hogy mit érezhetett, nem ismertem eléggé ahhoz, hogy tudjam, érez-e bármikor is valamit. Nem szólt semmit, én meg odaléptem hozzá, és átöleltem, a vállára hajtottam a fejem, és sírtam. Ő is átölelt, és simogatta a hátam, hogy megnyugodjak. Megint csak megköszöntem neki, hogy van nekem, mert nagyon sokat jelent a jelenléte.
Ekkor elmosolyodott, és megjegyezte, hogy nagyon rossz hatással van rám ez a fiú, ha már kimondtam azt a szót, hogy kösz. Ekkor már én is mosolyogtam, és felajánlottam, hogy menjünk haza, hiszem már pirkad.