A sors útja bár fürkészhetetlen
S a barátság oly bonyolult
Hiszem, hogy mi nem kietlen
Az sosem túl szomorú.
Véget tán csak nem vet neki
Sorsunk baljós esete
S ha mégis… Mit teszek?
Fájó szívvel emlékezek.
Öt év távlatából nézve,
Hiszem már csak rossz emlék,
S ha ötven lesz már, tudom
Fénykép s könnycsepp nem egyéb.
Majd anyóként összefutni
Tudom, lesz sok nevetés
A végén újra elszakadni…
Akkor már lesz ölelés.
Mert míg fiatalok voltunk
Hogy mit érzünk, ki nem mondtuk
S ha igen, meglepett
Egy- egy „Én is szeretlek”.
Ha majd síromnál sírva állasz
S bánod balga szívedet
Hidd, ott lent a föld mélyiben
Az én szívem is remeg.
Mert sok volt, mit elrontottunk,
Még több, mit tenni hiba volt,
De így élni veled jobb volt,
Mint arany s gyémánt koszorú.
És ha el nem költözöl
Vagy velem össze nem veszel
Vedd e verset jövendölésnek
S hidd, hogy mindig szeretlek téged,
Örökké Veled!