Gondolatok hajnaltájt

Levélféle Szerelmemhez

Pesten a lakásban, Laciék birodalma a legnagyobb szoba lett. Ezt neveztük el nappalinak, még mielőtt valaki is odaköltözött volna. Ebben a szobában van az ágyuk, de a számítógépük is, ezért ha ott járok, ide is bemegyek. Múltkor is összetalálkoztunk és az ágy nem volt teljesen bevetve. Ennek apropóján beszélgettem Lacival, barátságról, szerelemről, kapcsolatról, miegymásról.
Ekkor említettem neki, hogy a párkapcsolatban az ágy és az asztal szent hely. Ezek azok a helyek, ahol fesztelenül igyekszünk időnket tölteni, ezek azok a helyek, ahol még jobban összekovácsolódunk, összeforrunk. Itt lehet az örömöket megélni, fokozni, vagy épp a bánatokat, sérelmeket gyógyítani, jobbra fordítani. Fordítva soha! Itt, ezeken, a helyeken nem bántjuk egymást, nem…, hanem mindent megteszünk annak érdekében, hogy….

Ezen helyek mellett a legfontosabb dolog, ami két embert összeköt, a beszéd, a beszélgetés. De ez sokféle lehet. Lehet építő és lehet romboló is egy kapcsolatban. Nagymértékben rajtunk áll, hogy ez milyen legyen. Tehát egy olyan dolog, amire ügyelni kell, oda kell figyelni, irányítani kell. S ezzel ápolni lehet és kell két ember kapcsolatát. Az értelmes, okos, alkotó beszéddel. Ettől vagyunk emberek.

Hajnaltájt félálomban forgolódva ezek a gondolatok annak kapcsán jutottak eszembe, hogy ismeretlen telefoncsörgésre felébredve, elolvastam éjjel írt leveled.

/”Köszönöm a nagyobb csomagot, de nem kellett volna. Köszönöm, de nem megyek hétvégén. Anyut köszöntjük, Marika is jön, meg egyéb családi események lesznek. Remélem jól vagy, hasznosan töltöd "szalma?" napjaidat. Éva szerencsésen megérkezett? Mit csinál, hogy tetszenek neki a dolgok arrafelé?

Köszönöm még egyszer, jó éjt! "Klári”/

Elolvastam újra és újra, mert meglepődtem. Annak egyszerű tartalmán és semleges, de inkább melegnek tűnő hangnemén.
Persze ezen nem lenne miért meglepődni, ha bárkinek írtad volna, de nekem írtad. S velem szemben épp ezt a hangnemet felejtetted el, nem alkalmaztad az elmúlt közel három évben, vagy csak feltűnően ritkán, néha csak alamizsnaként odavetve.
Te, aki oly tehetséges Vagy az emberi kapcsolatok ápolásában. Te aki, oly nagyon ügyelsz a látszatra, Te, aki annyira adsz mások véleményére.
Kivéve az enyémre. Kivéve velem szemben levő hangnemedre. Úgy gondoltad, élted meg, hogy mindenki felé bűbájosnak, kedvesnek, aranyosnak kell lenned, még a pénzedért mosolygó arab kereskedőkhöz is van, volt több bájos, kedves mondatod. Szerinted csak egy ember volt melletted, akivel szemben nemhogy ezt nem kell alkalmazni, használni, nem kell erre ügyelni, hanem még fordítva is, őt direkt, minden módon bántani, szidni, megalázni kell. Neked azt kell vele tenned. A Benned lévő ezernyi – sok év alatt összegyűjtött – bántalmat, sebet, dühöt, mérget, most végre van valaki szorosan melletted, akin lehet, de főleg belső kényszeredet érezve, kell, kötelező rajt megtorolni.
Mert ő – én – az első ilyen megnyilvánulásod után nem mentem el mosolygó arccal mellőled, hogy aztán hátad mögött mondjam meg véleményemet, esetleg terjesszem is Rólad, mint teszik mások.

Nem. Én nem mentem el. Én, mint eszét és fejét vesztett szerelmes, de mégis érzékeny, érző és értelmes ember, melletted maradtam, kerestem társaságod, vártam, kértem, reméltem szereteted.
A bennem lévő, belőlem feltörő szerelem engem is meglepett. Nem az, hogy képes vagyok rá, hanem az, hogy ily elementáris erővel tör fel, ragad magával, varázsol el, s mint tűz a nyers húst, alakít át, változtat meg. Nyit meg előttem kapukat, mutat távlatokat, ébreszt sors és emberformáló gondolatokat.
Ennél a vad, szép, felemelő emberi érzésnél csak egy érzés volt nagyobb. A Benned lévő, és jeges gejzírként kiömlő, mindent megdermesztő, megfojtó fájdalom áradat, görcsösen és következetesen megjelenő bántó – legtöbbször úgy tűnt, hogy nem is tudatosodik Benned - szándék volt nagyobb.
Bennem a jó érzés nemcsak megvolt, hanem furcsa vagy örömteli módon tovább született, jött elő. De el kellett futnom mellőled, hogy az utolsó csíráját is meg ne öld, hogy eljőve Tőled, lelkemben új erőre kapjon, s reménykedve menjek újra és újra vissza Hozzád, hogy talán most, talán majd rájössz, észreveszed, hogy…
De nem. Bármily kedves, vagy reményvesztett jelzéseim sem ébresztettek rá, hogy rossz úton jársz. Mert a szerelem útjain nem csak lépcsők vannak, nem csak azokon lehet felfelé menni. Nem. Egy lassan emelkedő úton is lehet magasra jutni, csodálatos helyekre érni, ahol talán – együtt - élni is lehet.
Volt egy ember melletted, de Te nem akartad, nem engedted észrevenni bensődben, hogy ez az ember nem homokszemekből áll. Nem jöttél rá, hogy a Feléd nyújtott kéz gyémántot szorít. Sőt! Arra sem jöttél rá, hogy ez a kéz valamit szorít, és főleg arra nem, hogy itt maga a kéz az értékes. Hogy ilyen kezet a sors gyakran kemény küzdelem árán sem ad, s most Neked ez ajándékként megadatott. Talán épp ez volt a baj. Öledbe hullott váratlanul, s Te arra használtad, hogy minden rosszat ellene elkövess.

A fent írt leveled szinte semleges, de inkább kedves hangja által teremtett úton bárhová eljuthattál volna bennem és velem. Ha ezen jársz, egyszer talán még mással is. Biztosabban, kiszámíthatóbban, mint lépcsősoron. Igaz, én szeretem a meglepetéseket, szerettelek volna ezen az úton sokszor varázsszőnyegen repíteni, vinni felfelé. Úgy emlékszem, s ezt Te sem tagadhatod, sokszor sikerült, együtt emelkedtünk felfelé!!
De Te ezt az utat nem akartad bejárni, velem együtt megtenni. Nem. Te önálló, más utat választottál velem szemben. Pedig következetesen mindig csak egyet kértem Tőled. Jó szót!

Ezért írtam a napokban is, hogy olvasd el korábbi pár soros leveleid, sms-eid újra és újra, s jöjj rá Magad, miért nem válaszoltam. Mert hangnemük hideg, bántó, követelődző. Mert ez által emberi kapcsolat ápolására vagy fenntartására alkalmatlanok.

Csak remélni merem, hogy mostani leveled hangneme nem véletlen s főleg nem egyszeri. S nem olyan emberrel szemben egyszeri, aki - én – adott pillanatokban, napokban, hónapokban, években legtöbbet tettem Érted, s az érdekedben. Vagy legalábbis ez volt a szándékom. De ez társasjáték, melyhez két ember kell. Igaz, itt többen voltunk, de két ember szövetsége hegyeket mozgat meg, és elegendő egy hosszú útra, melyet együtt járnak be, s közben akár felfelé, akár lefelé vezet, de együtt kanyarog útjuk. De Te pont ez ellen az ember ellen, – ellenem – fordultál a legerősebben, legkeményebben, s leghidegebb hangon.
Nekem ez nagyon fáj. És nagyon sajnálom!
Eddig sem a szándék, sem a tudás nem volt elegendő Benned, hogy erre rájöjj. Nem is tudom mi a jobb? Ha rájössz, hogy mit tettél, veszítettél – veszítettünk - s Te is fájlalni, és sajnálni fogod, vagy …??

Bízom benne, hogy leveledben megtalált úton maradsz, azon indulsz előre. S hogy biciklim vékony kerekének marad-e hely Melletted az úton? Erre a választ csak Te tudod.
TE tudod? Kérlek, írd meg, kérlek, mondd el!

bíboros