Szomorkodó fény vár a sarkon,
Árnyékomra omlik a rakparton.
Holdvilág vetekszik csendesen vele,
Míg sétálok egyedül hazafele.
Észre sem veszem,
Tudom, itt van velem,
Együtt járunk, sarkamban áll:
Sétáimon, az árnyékmadár.
Láthatatlan, súlyos köpenye,
Lelkem mélabús fele.
Csak követ csendesen,
Esti csillaglesemen.
Sápadt, ezüst rajzol kontúrt neki,
Alakját velem, kiemeli.
Ő az, ki belőlem nő minden este,
Hogy sétám végén ruháit levesse.
Árnyék, mi a napos oldal, esti sziluettje.