A terrier peckesen, büszkén, öntudatra ébredve szedte szaporán apró lábait. Nem fázott, hisz ruhácskája vastag, puha és finom szőrméből készült. A hóban keletkezett kontúros, már-már agresszíven oda nem illő lenyomatok azt az érzetet keltették: minden lépésénél felszisszen a hó, ahogyan a marhákba égetik a természetellenes jelet, hogy végül természetellenesen megöljék őket.
Mögötte - a póráz másik végén -vonszolta magát az idős hölgy. Fázott. Meztelen teste úgy kúszott némán a hóban, ahogy a hullám hagyja magát sodorni az árral. Előre és előre. Ráncai lepusztult röghegységként barázdálódtak csontjain. Kergetőztek, tekergőztek minden izomrándulásnál.
A kutyus önelégült, csörtető szemsugarai visszavillantak a néni meggyötört testére. Az eb rendületlenül lefelé nézett -nem talál-e ürüléket, esetleg egy használható nőstényt. Csak szagolt, csóvált, csaholt.
Az asszony lassan az ég felé tekintett: látta a csodás zúzmarákat, melyek úgy kapaszkodtak az ágakba, mintha egy oroszlánanya tartaná mancsával a szakadék felett himbálódzó kölykét a végtelenségig. Látta a felkelő napot, ahogy az éjfeketét- s vele a halál sarlóját- kiűzi birtokáról, s megtölti fénnyel ezt a világot. Ezt a világot, amelyik nem érdemli meg, hogy lássa azt a sok szépséget, melyet nem tud értékelni.

Hazaérve szép lassan felvette az alsóneműjét. Mozdulatai az ujjbegyek megadó melegedésére egyre kevésbé váltak nehézkessé. Lassan magára öltött egy blúzt. Begombolta. A szoknyát még komótosabban húzta fel. Bundájába már a fürdőszobába menet bújt bele.
A zuhanyrózsából zúdult a forró víz, özönlött a gondolatokkal együtt, melyek megszülettek és haltak meg újra… lejjebb vette a vízsugarat, nehogy felébressze kutyusát. A bunda szőrszálairól legördülő vízcseppek hősiesen kiszenvedtek a kád aljára érve, hogy aztán hulláikat egybemosva lehúzza őket a csatorna kétségekkel s sötétséggel teli alagútja. Jól beszappanozta a kabátot, nem sietett leöblíteni azonnal: jólesett neki a forró pára, mely elbódította abban a kis helységben.

Olvasni akart. Idős, elgémberedett porcikái szinte kiléptek testéből, hogy lábai elé vetődve könyörögjenek egy kis pihenésért. Pár perc sikertelen keresés után pillantotta meg kutyáját könyvén henyélve. Talán alszik-gondolta. Nem ébresztené fel a világért sem. Felényúlt, hogy megsimogassa makulátlan csillogású szőrét, mely szinte incselkedve szívta magába a gyéren világító villanykörte csalóka fényét. Az eb hirtelen vicsorogva felmorgott, mint aki arra várt, hogy megtévesztett, becsapott áldozatára végső csapást mérjen. A nénike ijedten, reflexből hátratántorodott, s beletörődött: más elfoglaltság után kell néznie, ami az olvasást illeti. Ekkor hízelegve felpattant az állat, s olyan ártatlan szemekkel könyörgött némán napi eledeléért gazdájának, ahogyan a gyilkos vall eskü alatt feddhetetlenségéről.

Az anyó betekintett a nappaliba. Abban a percben ütötte el az óra a tizet. Az üres falon egy hatalmas, antik óra terült el. Alatta egy rozoga sámlin dédunokája mosolyogott, s nyújtózkodva bökött percenként egyet a percmutatón rendületlen pontossággal. Az óramű már évtizedek óta agyhalott, de az idő nem állhat meg. Az idő már nem felesleges, pedig csupán egy viszonyítási alap. Mégis szükségszerű, hogy berögzült, megszokott rendünk ne csorbuljon ki, akár egy olló hegye, hiszen ez esetben már nem lenne alkalmas funkciója betöltésére, a vágásra.
A kislány mosolya sem állhat meg. Mindenki megszokta, hogy mosolyog. Makulátlan copfjai pontosan hatvan másodpercenként rezdültek meg. A fizika törvényeire tekintettel kötelező jelleggel. Az óramutató-bökés velejárója.

Az öregasszony nem találta a helyét. Mégsem alkotott. Minek, ha nincs ki elismerje, leköpje, dicsőítse, megvesse, szeresse, vagy utálja. Inkább kinézett az ablakon. Sok-sok ember futkározott. Mind indivídumnak képzelik magukat, pedig föntről csak egy egyenként feltűnni és kitűnni akaró, de egyforma masszává egyesülő redszertelen, koordinálatlan hangyaboly, mely nem a létfenntartásért, a közösségért, hanem magáért rohangál.
Fejükből kanócok álltak ki. A gyermekeknél alig látszott, bár eléggé be volt penészedve a gyökerük, mint egy mag, mely nem tud kicsírázni teljes pompájában. Az időseknek meg volt gyulladva a kanóc vége, szikrázott… a néni a fejéhez kapott. De el is kapta ugyanavval a hévvel: megpörkölte valami szikkadt ujjhegyét.

2005. február