Mező, hegy, álom, - minden szétszakadt már.
Kinyílt virág is részekben hull vissza.
Miért parancsolsz mégis, Egész Álom,
s csupán nekem, Te, csillagékes-tiszta?

Van Tisztaság? Van. Szennyez bár a piszkos:
volt-fogalmakat nem szennyezhet mégsem.
Bármily kegyetlen vagy is, Való isten, -
a Jóság ott az Elképzelt szívében.

Bolond népek az igazat gyalázzák:
a Bálvány mindig-mindig újraépül.
Ilyen a Föld. Felzabálja a mérget
a rút Valóság fekélyes kezéből.

Miért parancsolsz, - bár parancsod áldott -
Te, Nincs-Isten, míg a Valóé éles
tőre újra, s újra lélekszívemben, -
s nem érdekli, hogy hány sebből is vérzek?

Miért van az, hogy mégiscsak Te kellesz,
Képzelt Isten, nekem, s a gúny se bánthat,
ha látlak, még az érdek-csőcselék sem, -
ha fénye csillan szépségkoronádnak?

Miért van az: gyáváknak megbocsátok?
Talán azért: majdnem mindenki gyáva
e korban, mely kérkedik szabadsággal,
de nem más, mint a rabság alvilága.

Te Isten vagy, habár csak képzeletben, -
és nem tehet valóvá szív most, itt lenn.
Bár hullna törten Pokolba a másik, -
s Te lennél Való, Piros Csillagisten!