Hiába minden törekvésem, minden igyekezetem és ájtatosságom. Őt nem tudom átverni. Próbálkozhatnék csellel, sarokba szoríthatnám öregedő testét. De nem lenne értelme. Ezért csak ülök és hallgatom őt. Ahogy mesél. Ahogy formálja a szavakat. Nagy odafigyeléssel, átélve kerekíti a történetét. Átlát rajtam. Észreveszi, ha lankad az érdeklődésem. Egyszerűen felállhatnék és kisétálhatnék. De nem teszem. Csak ülök egy helyben és mereven figyelem az ajkát, miközben ő életének egy apró részletét osztja meg velem. Mit mond épp? Erdő? Fák? Mit nekem növények! Mind kiirtották már őket. Ahol én lakom legfeljebb művirágot látok a szomszéd hölgy ablakában. Ő még azt sem veszi észre, hogy a virág nem igényel sem vizet, sem pedig napfényt. Pedig erre minden élőlénynek szüksége van, nekem is. Jut is eszembe, megszomjaztam. Nem tudok felállni. Földbe gyökeredzett a lábam. Nem tudom itt hagyni őt, aki oly átéléssel vezeti le nekem a fák talaj és vízigényét, hogy majd kiugrik a bőréből. Nem tudok felállni. Rendben hallgatom még egy kicsit őt.
- A fák élnek. Én tudom. De nem úgy ám, mint a többi növény! Dehogy! Ők tényleg valóban élnek. Társalognak, amikor nem figyelsz oda rájuk, sustorognak, amikor azt hiszik nem halljuk őket. Nem sejted, hogy miről? Eláruljam neked? Olyan dolgokról, mint mi. Madarakról, emberekről, szeretetről. Ne nézz így rám. Fák igenis tudnak szeretni! Egyszer engem is megszeretett egy. Ó milyen kellemes kis fa volt! Sokszor heveredtem az árnyékába. Akkor még én sem hittem bennük. De egyszer olyat láttam, hogy a magam szava is elállt. Késő éjszaka volt. Én kint maradtam az erdőben. Igen, tudom felelőtlen voltam, de mit lehet mit tenni? Szóval, mint mondtam este volt, egy őszi napon. Hideg is volt, fáztam rendesen. És akkor megláttam ezt a fát. Milyen jó tüzelő lenne belőle gondoltam én. Finom illata hamar átjárta a testem és már kerestem is a kisbaltám. Nem volt olyan széles fa secc perc alatt végeztem volna vele. Hazavinném, és senki nem fázna otthon. Fütyörésztem és nagyot vágtam a fába. Abban a pillanatban egy éles sikolyt hallottam a fából. Hátraugrottam, körbenéztem, de minden újra csendes volt. Így újra nekiálltam a fácskámnak. Piff puff még egy ütés még élesebb sikoly. Ekkorra már bevallom magam is megrettentem. Ki az? Kiáltottam, de nem jött felelet elsőre. Magasba emeltem a baltám, mire a fa megmozdult. De nem ám a szél miatt, hanem egyszerűen odébbállt! Ne nézz így rám nem vagyok bolond! És eztán hozzám szólt.
- Te ember. Miért bántasz engem? Mit ártottam neked?
Megszólalni sem tudtam meglepődöttségemben. Ő mégis tovább folytatta:
- Miért vágod át vékony derekamat ebben a hidegben? Nem elég nekem, hogy lehullajtom az összes levelemet melyek egykor díszes koronám alkotói voltak? Most megfosztasz az élettől is?
Gondolkodni kezdtem majd így válaszoltam: - Szegény gyermekeim otthon fáznak és éhesek csak egy pár ágat és levelet vinnék, hogy megmelegedhessünk.
- Értem, szóval csak levágod pár karomat, kitéped pár hajcsomómat, és máglyára veted őket, hogy TE ember nem fázz meg! Netán a kérgemből is adjak?
Elszégyelltem magam. Valóban igaza volt. Őt megfosztanám mindenétől, míg én a házban betakarózhatok?
- Ti emberek olyan kegyetlenek vagytok, kivágtok minket, elpusztítotok, Újra felhasználjátok halotti testünket. Ránk ültök, jóízűen esztek rajtunk, tetőt csináltok a fejetek fölé, falakat húztok lovaitok köré. Arra nem gondoltok, hogy mi is érző lények vagyunk? Jogunk lenne ahhoz, hogy legalább méltó helyre kerüljünk? Élve!
- Nem tudtam megszólalni se! Érted? Egy fa oktatott ki. Szegény egyre keservesebb hangon szólt hozzám. Már könyörgött, hogy hagyjam meg nyomorult életét. Sajnos azonban én már ezelőtt belevágtam. Szegény fácskából úgy csorgott a gyanta, mint a vér. Szava egyre halkabb lett és monoton. Végül ő is érezte, hogy a sebe halálos.
Nem tehettem mást. Belevágtam a fába, hogy sikoltott istenem hogy üvöltött. Otthon feldaraboltam és egy részét elraktam hova is? Várj csak!
Felállt. Elhaladt a székem mellett és egy zárt szekrényhez lépet. Matatni kezdett és hamarosan megtalálta, amit keresett. Diadalmasan a kezembe nyomott egy fadarabot. Ez volna az? Az a kis fa? Hihetetlen, de meggyőzött. Tényleg szükség lenne fákra. De nem. Nem lehet, ez a fa nem lehetett élő beszélő fa! Semmi különös nincs benne. Ránéztem az öregre és ő rám kacsintott.
-Nem vagyok bolond! A fák csak az arra érdemeseket szólítják meg! - Leült mellém a molyrágta fotelre és én körbenéztem a szobában, sehol. Sehol sincsenek fák.
-Nincsenek virágaid?- Kérdeztem bátortalanul.
Erre ő biccentett a szemközti ajtó felé. Értetlenül pislogtam, de mégis az ajtóhoz léptem lenyomtam a kilincset és még lopva visszapillantottam az öregre. Megráztam a fejem és mosolyogtam. Benyitottam az ajtón. Sose felejtem el az a látványt. Egy szoba telis-tele növényekkel, virágok, fák, a földön és a falakon indák. Mint egy minidzsungel. Hihetetlen. Becsuktam az ajtót.
- Nem kellene nekik nagyobb hely? – a férfi arca elborult. Szeme sarkába könnycsepp csillogott..
- Nézz körbe! Látsz itt több helyet?? Örüljenek, hogy legalább ott szorítottam nekik élőteret.
- Nem úgy értettem. Hidd el. Csak. Vigyük el őket egy arborétumba! Vagy az erdőbe! Úgy jobb lenne nekik- mondtam mély együttérzéssel.
- Lehet, hogy igazad van. Felállt, de nem szólt többet. Belépett a növénnyel teli szobába és magára zárta az ajtót.
- Mit csinálhat odabent?
- Beszélget velük – mondta egy hang mögülem. Körbefordultam a tengelyem körül de senkit sem láttam a szobában. „Nem lehet” gondoltam. Biztosan csak hallucinálok. Kiléptem a fényre és becsuktam magam mögött a bejárati ajtót. A hang mégis tovább folytatta :
- Még hogy fákkal beszélgetni, bolond az a férfi én mondom! Sok mindent megéltem már, de hogy a fák beszéljenek! Nevetséges – mondta a macska és elnyújtózott a fotelben.

2006-10-31