Agyagszín pusztában, zörgő cserjék közt,
Foszló zsákruhában Szentek tanyáznak.
Fullasztó hőség, mint bomló rókadög,
Facsar dudaszót vigyorgó Halálnak.
Tapasztott odúban mécs viaszlángja,
Rebegőn pislogja tekercsek sorait.
Imába révülten lelkét kitárja,
Űzi el félelem dübörgő lovait.

Tompán dohogó dobok ritmusára,
Szikkadt birkafők lándzsára feltűzve.
Megtört testünk nógatja indulásra,
Elsütött ütegek forró lőporbűze.
A Megváltó szelíden pillant le ránk,
Az Univerzum szűkölve megremeg.
E világ urának bíbor palástján,
Sziszegnek kínnal, örvénylő fellegek.

A látnokok üres szemgödreiből,
Gyémántok lángja csurran, cseppenként.
Rozsda hull bágyadt álmok ezreiről,
Bűneink hulláit gyolcsba tekerték.
Lassú menetben, koccanó köveken,
Gúzsba kötött kezű elnémult túszok.
Ősrégi átoktól botlanak, betegen,
Útjukon az őrök, füstös kanópuszok.

Halaknak ideje leáldozóban,
Évezredek véres rongyait hordjuk.
Halkuló lépteink jele a hóban,
Beragadt puskáink kutakba dobjuk.
Késő már – sírnak gipszarcú angyalok,
A végső döfést térden állva várom.
Szóljatok sípok, most végre meghalok,
Mit akartam, láttam! Semmit nem bánok!