Csak száz lépés
és ott lakik Ő
fehér kapu mögött
a sosemvolt szerető

Hangja édes
fülembe mézágyra ült,
barna szeme szemembe
örökké elmerült.

Odakinn vacog a hideg szél
és hajj de vacogok én is,
zsebredugott kézzel lép elém
ölelésére várok, de az késik

De Ő nem akart tőlem
csak barátságot kérni
bús hangon reméltem
ezt nem komolyan kéri

Így hát hazajöttem
s ágyamra ültem.
kezem fejemnek támasztva
könnyeimmel új pocsolyát bőgtem.

Nem hittem
de igaz volt,
nem értem, miért?
talán sebem még összeforr...