Egy megtébolyodott

életveszélyes segíteni akaró...
Még ma is terheli a lelkiismeretemet.

Egyszer történt velem valami, amiről már réges szerettem volna írni, mert úgy érzem hogy egy nagy sebet hagyott nálam a találkozásunk. De akkor nem volt rá szavam, a pecsét amit rátehettem volna. De most megvan, azt hiszem egy tragikummal végzett, megtébolyodott esetről van szó.

Ez a találkozás megrendített, mert sohase hittem volna, hogy ilyesmi is megtörténhet. Két kocsi került a hófalba, a busszal való ütközés után. Az utasok jajgatása hallatszot csak, amikor leszálltam a buszról. Az egyik kocsi fényt bocsájtott ki, és én azon szorgoskodtam, hogy hogyan fordítsam semlegesre az autó kulcsát nehogy égni is kezdjen, vagy felrobbanjon a kocsi.
De a kocsi másik oldalán, már szorgoskodott egy ember, hogy "kimentse" az utasokat a kocsiból, de ők ezt nem akarták, és annak ellenére hogy talán tíz perc, és ott lettek volna a mentők, mert közel volt a kórház. Többen jelentek meg ott a helyszínen, de nem tettek semmi különöset a szerencsétlenekért, és gondoltam így volt a helyes, esetleg meleg takarót tettek rájuk, inni adtak nekik ebben a hideg téli havas és síkos és sötét reggelen.
Csak egy ember, úgy láttam megtébolyodott állapotban munkálkodott, hogy "kimentse" az egyik kocsiból a sérült utasait. Nem kért segíséget – ez is furcsa volt -, mintha mindent maga akart volna megcsinálni, de jelentkezők sem voltak csak én, de nekem egészen más volt a véleményem, hogy itt ebben az esetben mit kellene tenni tehát... De hát ha többet tudtam is, hogyan vegyem át a vezetést? Hogyan megszólítani ezt a... itt fizikai erő kellet volna.

Valahogy egy olyan lehetetlen, kínos és furcsa mentális helyzet állt elő – mit lehet tenni ilyenkor? Egy maximalis, a józan ész tehetettlenségének a jele, vagy micsoda? A busz sofőrje telefonált ugyan a mentőkért, de utána ott ült maga is tehetettlenül, őtőle vártam hogy segítsen a helyzeten, de ő is biztos sokkos állapotban volt. Egy tragikus szerencsétlenség, és utána kínos csend, és egy nyomott hangulat, alig mozdult valaki csak a tébolygó segítő, és néhány kíváncsiskodó. Felmértem a helyzetet, hogy nekem kellene itt írányitani a dolgot, és legalább arra inteni... hogy megvárni a mentőket – mondtam is - de mit tegyek, hogyan megszólítani ezt a fejetlenül akaratoskodó, segíteni akaró embert. Kicsoda ő, és tudja hogy mit csinál? Nem hallgat rám, de miért hallgatna talán ő tudja jobban a dolgát?! Mert én úgy gondoltam józan ésszel, hogy ezzel, hogy előre kihúzza az utasokat a kocsiból többet árt, mint használ. A felrobbanás veszélyét már áthidaltam. Tulajdonképpen csak várni kellet volna és kiszolgálni őket a lehetőségek szerint. A legtöbben ezt is tették.

Engem ez a megtébolyodott "segítő" sokkolt meg a legjobban, ebben a szerencsétlenségben.

Az újságból tudtam meg, hogy ketten meghaltak a történtek folyamán. És én még ma is azon gondolkodom, hogy fölösleges volt. Semmi baj nem lett volna, ha ez a megtébolyodott úr, nem hatalmaskodott volna ezen a helyzetben. Ki volt ő? Mit tudott? Mit tegyünk mi, akik azt hisszük hogy jobban tudjuk... mit kellene tenni. És valóban jobban tudjuk? Senki sem merte megfékezni őt. Hogyan csak elképzelni azt, ilyen esetben, hogy én meggátoljak egy segíteni akarót? Egy maxinâlisan kínos helyzet.

Magamra is gondolva elrettentő lehet a helyzet, amikor a szerencsétlenség közepette, a legnagyobb szerencsétlenség az, amikor egy megtébolyodott akar segíteni és elrontja. Jaj nekünk, ha ilyenekkel találkozunk, amikor már eléggé tragikus a helyzetünk, és ekkor egy tudatlan jót akaró csak súlyosbíthatja...

Egy ismerősöm is összeütközött egy szarvassal a kocsijával. A nyakgerince sérült meg. Ezért gondoltam, hogy nagyon fontos azt tudni, hogy hogyan kiemelni a sérülteket a kocsiból. Ha nem tudom hogyan kell csinálni akkor azt hiszem jobb ha megvárom az erre képzetteket. - De hogyan uralkodjon a józan ész az ilyen helyzetekben?

netkobzos