Elnézést, hogy a saját naplómból (gyermekkori visszaemlékezéseimből)idézek hatéves koromból: talán ez is elég hiteles, hiszen egy életen át kísértek ezek a képek és érzések, ezért is kezdtem el a „holocaust sorozat” megírását..
..... Kiálltunk a kis ház ajtajába, a poros országút közvetlenül a házunk mellett húzódott végig. Néztük, amint végtelen hosszú sorban vonulnak az emberek. Nekem nagyon furcsák voltak. Mintha elvesztek volna a világból a színek. Minden és mindenki szürke volt. Az arcok, a kabátok, a fák, a borús égbolt és az út menti hervadás is. De szürke egyenruhában rohangáltak a fegyveres őrök is a menet mellett. Mintha valami mesebeli öreg manók botorkáltak volna az úton, akiket a bányába hajtanak vissza a gonosz koboldok Édesanyám felszeletelte az előző napon sütött összes kenyerünket. Ő maga kezdte dobálni a sorok közé de kértünk tőle és őt utánozva mi is hajigáltuk a bátyámmal........... . Volt aki elesett és alig tudott felállni. Édesanyám segített neki, ám az egyik őr észrevette és ráfogta a fegyvert. Mi persze odarohantunk........


Láttam a halálmenetet.

Gyermekként ott voltam
láttam, hallottam
és cipelem immár
hetven éve
százszor és ezerszer
feltéve a kérdést,
a megválaszolhatatlan,
a szakadatlan miértet.

A kenyérnek ára van
az út mentén sokan
aranyban mérik
és nem félik az istent,
aki most nincsen,
mert ha volna
nem bújna templomba, égbe,
nem ülne mennyei székbe
hanem dühödten harcolna,
vizet fakasztana,
kenyeret szaporítana,
sebet gyógyítana,
lelket ápolna,
ha volna.

Nem ment a menet,
csak vonszolta magát,
kerülve a puska tusát,
s a porban csoszogva
társát húzva-vonva
önmagát feszítve
görcs-hasú karóra.
A közéjük dobált
kenyérdarabkát,
- porral nehezült zamatát
otthont rejtő illatát
meg sem sejtve, -
úgy nyelték le, egybe’.


A kétezer éves
keresztút pora szállongott
fejükre, vállukra, arcukra,
ködszínű foltokban
Krisztus vánszorgott ott !
megostorozottan
megalázottan
örökre holtan.