Álmodtam egy létet:
Azt álmodtam, hogy élek, s
nem ismertem a szót: félek.
Az élet szép volt: álomképek
sora, a sors senkihez nem volt
kegyetlen, mostoha, s minden
ember boldog, tudatlan hitben
élt, remélt, álmodott...
Csak a kinti világ változott.
S én álomvilág-tükrön át
láttam a keserű csodát:
a lelkek bezárkózását
kik dörömböltek az ész-kapukon;
másokén, majd a sajátjukon
végül sötét sarokban dideregve
vártak, vártak a kikeletre.
De az örök sötétben fényük megkopott,
S az emberiség ritkábban álmodott.
Mi ott bent riadtan néztük,
éreztük, hogy lassan végünk
Nincs már, ki álmodjon minket,
nincs már, ki az álmokban higgyen...
S búsan figyeltük a véget:
szellem-testünkön át
foszlott szét az álomvilág.