Oh, Isten! Mondd, miért ilyen szörnyen nehéz az én életem? Nem elég, hogy paraszt vagyok, még ráadásul sötét is. Nem gondolod, hogy ez így egy kicsit sok együtt? Tudod, milyen rossz ez? Tudod, nem sok becsületem van nekem az élet sakktábláján. Először is, mindig a világos van lépéselőnyben. Szinte mindig! Nem érzed, hogy ez enyhén szólva is diszkrimináció? Engem ez nagyon nyomaszt, mert így már a játszma indulásakor alapból hátrányban vagyok, s az egyenlő esélyekért is küzdenem kell! Hol van hát ilyenkor a jogi egyenlőség?!

De egy valamit mégis köszönök ám neked, Istenem! Hogy akkora nagy szájjal áldottál meg, és kellő bátorsággal, hogy azt ki is merjem nyitni. Így mindig megharcolok a jogaimért, és ha sikerül a hátrányomból lépéselőnyt kovácsolni, akkor még talán le is üthetek egy-két világos parasztot. Tudod milyen jó érzés az? Hát még az, mikor egy vezért üthetek le. Az valami mámorító. De tudd meg: nem könnyű ám ez, mert ilyenkor a világos paraszt nagyon morcos lesz, és rám uszítja a vezéreit. Hehe, már akiket még nem ütöttem le. Aztán ha nagyon megszorongatom, akkor meg ijedtében berosál, mert csak addig nagy a szája, míg lépéselőnyben van. De ha leütöm, akkor meg megy a felbolydulás…

Borzasztó ez, kérem. De tudd meg, Isten: nekem nagy álmaim vannak. Nekem nem elég az, hogy leüthetek egy-két világos parasztot, vagy netán vezért. Nekem ennél több kell… sokkal több. Az én olthatatlan vágyam, hogy mattot adjak a világos királynak. Emlékszem, párszor megpróbáltam már, de amikor sakkot adtam, azonnal le is ütöttek!

Mert ugye sok minden függ attól, hogy kik ülnek a sakktábla mellett… de nem adom fel!

2005. június 5.