Egy díszes másik világban,
ott állok csipkés ruhában.
Gyönyörű fehér öltemény,
pompás új ruha költemény.
Oldalamon egy vőlegény,
a feje nagyon fő szegény
bajban lévő, hős párának,
engem tűzött ki párjának,
a társadalom szokása.
A rang és cím birtoklása.
De ott áll mégis délcegen,
bár belül kicsit félszegen.
Körül egy teremnyi tömeg
pillantása minket követ.
A falakon képek sora,
gőgös ősök ál mosolya,
lelkem halkuló sikolya.
Fojtogató zene, kölni,
már késő innen kitörni!
Két még ismeretlen ember,
egymástól távol s közel.
Halkul a zene és tömeg.
Hiénák várják eskümet.
Szóra nyílik kiszáradt szám,
belül vívom lélek csatám.
A szájukat nagyra tátják,
a válaszom egyre várják.
Én fogaim közt préselem,
vele együtt eltemetem,
ami nekem a szerelem.
Minden vélt lényegülését.
Érzem térdem gyengülését.
Megfordul velem a világ,
S kapaszkodom egy kitárt,
Határozott, erős karba,
s csak ekkor látom rajta,
Férjem meggyőzte önmagát.
Még mindig nyújtja két karját.
Szemében bizalmat látok.
Talán lehetünk barátok.
S később még az is lehet,
hogy neki adom szívemet...