Szokatlanul hideg tavaszi este volt.
A fák már virágba borultak, hiszen hetek óta langyos szellő simogatta a tél által
meggyötört, fáradt ágaikat, napsütés és madárdal adta hírül a jó hírt: közeleg a
tavasz.
Ezen az estén azonban, mint mondtam, hideg volt. Fagyott. A bimbók fázósan
húzódtak hát vissza, szomorú este volt ez nekik, akik amúgy is keveset kaptak a fa
lét örömeiből; belvárosi fák voltak, szennyezett levegővel kellett küzdeniük
születésük óta.
Ez a pár említett fa egy város autóbusz állomását díszítette ugyanis. Lehangoló,
70-es évek beli környezet volt ez, sok betonnal, szabályosra tervezett, célszerű
épületekkel, az életnek olyan kevés természetes jelével.

Itt érte a leszálló éj Tóth Oszkárt.
Tóth Oszkár buszsofőr volt ugyanis. És mint sok hozzá hasonló, egyedülálló-élő,
középkora végén járó férfi, ő is lelkiismeretesen, mitöbb örömmel végezte a
munkáját. Még most is, hogy rá osztották az utolsó éjszakai járatot, pedig ezt ő,
korán fekvős típus, ki nem állhatta.
És még hideg is volt.
Ott állt a megállóban a busszal, várta az éjszakai alakokat, akiket haza kellett
vinnie. Néha részegeket. Néha összepiszkították a buszát, néha összehányták. Néha
hangosak voltak. Néha elaludtak és elfelejtettek leszállni.
Rossz volt ott várakozni a hidegben, mert Tóth Oszkár még nem akarta a motort
beindítani és fűteni.

- 22 óra 11 perc. 19 perc az indulásig. Már felszállt 7-8 ember, jobb félék,
fáradtak, csendesek. Télikabátosok. Ők nem fáznak, miattuk nem kell fűteni. Kár az
üzemanyagért. Brrr...
22 óra 14 perc. Miért telik ilyen lassan az idő? Dögunalom. De zenét hallgatni sem
kellene, mert itt a második ülésen is már alszik ez a lány... legalább valaki
felszállna, de nem. Ez a járat majdhogynem felesleges hétközben, ki a fene jár
éjjel haza? -

És valóban, nem érkezett újabb utas. 22 óra 27 perckor Tóth Oszkár beindította a
motort. Csak a fűtés miatt. De ekkor, lenézve a váltókarra és a kormányra, majd a
teljesen kihalt állomásra kitekintve eddig ismeretlen kísértést érzett arra, hogy
elinduljon. Idő előtt. Sose tett ilyet még.
22 óra 28 perckor a Tóth Oszkár által vezetett autóbusz elhagyta az egyik város
autóbuszállomását, hogy egy és negyedóra múlva megérkezzen egy másik város
hasonlóan lepusztult végállomására, leszállítson mindenkit, némi takarítgatás után
elhagyja a járművet és hazamenjen 5. emeleti panellakásába.
2 perccel a kiírt indulás előtt.
Maga sem sejtette még, mit tett.
A hideg éjben szinte nem is volt forgalom. Fennakadás nélkül haladt ki a városból,
a zöldhullám és a kikapcsolt lámpák segítségével meg sem kellett állnia. A 2 perc
előnye így megmaradt. Ez nyugtalanította.

- Talán mégis várhattam volna. 2 perc már nem lett volna a világ. Talán valaki
pontosan érkezett, és emiatt nem érte el a járatot. Lehet, hogy panaszt tesz.
Ehhh, badarság. Nem volt sehol senki.. -

A további buszmegállókban sem volt egy lélek sem, itt-ott rosszarcú alakok álltak
és dohányoztak ugyan, de egyik sem kísérelt meg felszállni. Tóth Oszkárt ez kicsit
megnyugtatta. Azonban mikor kiért a városból az országút sötétjébe, hirtelen
magányérzet és aggodalom töltötte el.

- Talán egy fiatal lány mégiscsak pontosan érkezett, és lekéste a buszt.. talán
most ilyen alakok közt áll kétségbeesve, és nem tudja mit tegyen.. de ez is
hülyeség, mert mindenkinek van mobiltelefonja a mai világban, hazatelefonált, hogy
jöjjenek érte.
De mi van, ha neki nincs mobilja? Mi van, ha nincs pénz rajta? Mi van, ha nincs
autójuk? Ha nincs kinél aludnia? Mi van, ha a telefon előkapására kapásból
megtámadják a huligánok? Elveszik tőle, megfenyegetik, netán megerőszakolják? -

Tóth Oszkárban egyre hangosabban suttogott a lelkiismeret. Az első faluban egy
fiatalember szállt le, sietősen, amit a rajta lévő vékony kabát nagyon is
indokolttá tett. Nagy hipermarket reklámjával ellátott szatyrot vitt, áttűnt
rajta, hogy kenyér van benne, és némi zöldség-gyümölcs. Tóth Oszkár az unalmát
sokszor űzte el azzal, hogy megpróbálta utasai buszon túli életét elképzelni.

- Aha, biztos a családjának viszi. Kedves, szép fiatalasszony és egy kisgyerek...
már alszanak. Vagy nem is, a kisgyerek alszik félálmoban tévéző, de hűségesen
várakozó nő karjaiban. És az apa érkezését mindketten ébredéssel, és boldog
mosollyal fogadják..
De mi van, ha egy ugyanilyen férfi ma éjjel miattam nem jut haza? Mert pontos
akart lenni, én azonban 2 perccel előbb eljöttem. Akkor hiába vár a kis család, az
első busz csak kora hajnalban van, azzal már ha hazamegy az apa, akkor reggel nem
ér be a munkahelyére.. megbetegszik.. mit fognak enni ezek másnap? Halálra
aggódják magukat.. és a nő kialvatlan, fáradt lesz, és a munkahelyén másnap
elkésik, rosszul látja el a feladatát, és kirúgják... mi lesz akkor a kis
családdal? -

Tóth Oszkár egyre idegesebben szorongatta a kormányt. Ha soha nem is derül ki,
hogy 2 perccel előbb ellógott, ő sosem fogja megbocsátani magának.. ilyen
felelőtlenséget.. lehet, hogy fel kellene mondania, nem alkalmas erre a feladatra,
nem méltó rá. Egy kis hideg miatt rendet bontott.
Pár megálló mellett elsuhantak, senki nem szállt se fel, se le. Egy órája voltak
úton, és 2 perccel kiírt érkezési időpontok előtt robogtak be mindenhová. Tóth
Oszkárt kiverte a hideg veríték, mikor megérkeztek a végállomásra, és egy
középkorú nő barátságosan elköszönt tőle.

- További jóestét! Jó hogy ilyen hamar ideértünk, tudja édesanyám délután
megbetegedett, jönnöm kellett, amint a munkám és a gyerekek engedtek, mert ilyen
idősen már az ember sose tudhatja..

Tóth Oszkár úgy érezte szédül. Leszállt ő is a friss levegőre, de nem érezte azt
se frissnek, se hűvösnek. Cigarettára gyújtott, de nem esett már az sem jól.

- Talán valaki ugyanígy, mint ez a nő, az utolsó pillanatban értesült az öreg
édesanyja rosszullétéről, rohant az utolsó buszra, hogy vele lehessen az utolsó
percekben. De a busz sehol.. pedig időben ott volt! És valahol egy öreg ember
szomorúan és elhagyatottan leheli ki magányos lelkét, mert egy nyomorult buszsofőr
nem bírt 2 percet várni!!! -

Tóth Oszkár körül forgott a világ. Egy vérző orrú, letépett, rongyos ruhájú lány
nézett rá vádló, könnyes szemekkel, majd egy kis utcagyereket látott maga előtt,
aki a kukából kiszedett, félig megrágott sajtburgert osztotta meg munkanélküli,
hervadozó, ámde fiatal anyjával; azán a tüdőgyulladással kezelt, tehetetlen apa
kórházban szenvedő arca jelent meg előtte, hogy átalakuljon a magányosan haldokló
öregasszonnyá.

- Vissza kell mennem értük! -

És Tóth Oszkár szinte őrjöngve vetette vissza magát a sofőrülésbe, és sietve
indított. Ez élet-halál kérdése volt, szabályok, előírások immár nem vonatkoztak
rá. Sose hajtott ilyen gyorsan még a rá bízott járművel.
Az út üres volt, a köztes megállókban sehol senki.

- Már késő.. túl késő.. elmentek, mert a busz nem jött, miért maradtak volna, most
valahol kétségbeesve járkálnak az éjszakában! -

Nem telt bele egy óra, és elért a másik városba. Nem talált sehol senkit,
legsötétebb félelmei azonban nemhogy elmúltak volna; beigazolódtak.
De mit tehetett?
Elindult hazafelé.
Sírva hagyta maga mögött a várost, a megállókat, csak azokra a szerencsétlenekre
tudott gondolni, akiknek ma éjjel katasztrófát okozott. Biztosan beperelik. Hogy
fog a szemükbe nézni? Hogy fog ezek után élni? Hogy fog a kollégái szeme elé
kerülni?
És Tóth Oszkár a völgyhídon haladtában jobbra rántotta a kormányt...


Újságcikk:
"Egyelőre tisztázatlan körülmények közt életét vesztette Tóth Oszkár, 57 éves
autóbuszsofőr, mikor tegnap éjjel a ...-i völgyhídról járművével a szalagkorlátot
átszakítva a szakadékba zuhant. Azonnal szörnyet halt. A szakértők szerint nem
zárható ki a szándékosság sem. Érthetetlen azonban, miért járt az üres járművel a
kérdéses útszakaszon majdnem 2 órával az utolsó járat megérkezte után.
Egyik utolsó utasa, Nagy Lajosné így nyilatkozott:

'Nagyon rendes volt, semmi nyomát nem láttam rajta idegességnek, mikor leszálltam,
még beszéltünk is pár szót, mosolygott, csakúgy mint mindig, ha vele utaztam. Kár
érte, jó ember volt, és a munkáját is jól végezte, miatta sose késtem el.'

Tóth Oszkárt lelkiismeretes, tisztességes embernek ismerték, aki munkáját
pontosan, becsülettel végezte.."