Gyermekként őriztem egy felbecsülhetetlen értékű kincset, a bizalmat. Nem voltak jók vagy rosszak, csupán emberek, akik azért élnek, hogy én megismerhessem őket, a világot. Eszembe se jutott, hogy valaki átvághat, bánthat, hiszen a felfedezés tárgyai voltak ők, akik minden esetben rendelkezésemre állnak. Nem tudom mikor vesztettem el ezt a kincset. Talán anyám következetlensége, talán egy másik gyerektől kapott pofon, talán az első csalódás egy emberben lopta el tőlem. Nem tudom. Azt viszont igen, hogy az évek során soha nem éreztem hiányát, voltak helyette más vagyontárgyaim. Csak most, mikor szükségem lenne rá, vettem észre hiányát. Sétáltam az élet utcáján, és megkívántam egy süteményt. Kikértem, de kifizetni nem tudom, mert nincs rá pénzem. Elfogyasztottam már, ízét még számban érzem, de most a pincér az asztalom fölött áll, és követeli az árát. Mit lehet ilyenkor tenni? Szemlesütve, vörösre gyúlt arccal kisétálni, valami bocsánatkérés félét motyogva. Vagy meghagyhatom a nevem, az elérhetőségem, és biztosíthatom őket, hogy nemsokára visszatérek. De nyitva lesznek-e addigra még? Egyébként is honnan szerzem meg a rá valót? Ki adna nekem kölcsön? Otthon sem fogok pénzt találni. Sehol a világban. Azt hiszem legjobb lesz, ha szemlesütve távozok, és amilyen hamar csak lehet, munkát keresek magamnak. Csak a kávéházat sajnálom. Nem szeretek tartozni…