Unatkozva bóklásztam a hosszú vásárlóutcán késő délután. Két oldalt boltsorok, középen meg padok és fák. „Ez tényleg szánalmas. Kínosan unalmas. Minden egyhangú.” S ekkor megláttam. Arcom széles mosolyra fakadt. Olyan igazi „Végre valami izgalmas történik” mosolyra. Szemem vadul csillogott, ahogyan közeledtem a kiszemelt áldozathoz.
„Nocsak. Egy öngyilkosjelölt” – gondoltam mohó vággyal. Azzal leültem a 35 év körüli pasas mellé a padra.
- Üdvözletem – köszöntöttem boldogan.
- Hagyjon – válaszolta rám sem nézve. Kezében egy Taurus revolvert szorongatott.
- Ejnye. Mosolyszünet az asszonnyal? Mi bántja a lelkét? – hadartam bűnbánó arccal, míg belül fel tudtam volna robbanni az örömtől.
- Szálljon le rólam! Ez nem a maga dolga!
- Miért is ne volna? Csak megkérdeztem, mert érdekel. Ó, de hát rám sem néz! Hogyan tudnám így meggyőzni, hogy butaság, amit épp tenni készül!
- Honnan tudja, hogy mit akarok csinálni? – vágta hozzám ingerülten a kérdést
- Nézze uram. Egy őszi délután egyedül üldögél egy padon. Az emberek nem figyelnek önre miközben merően nézi azt a fegyvert a kezében. Két lehetőség adott. Vagy bankot készül rabolni, amit kétlek, mert 5 kilométeres körzetben egy darab sincs, vagy ruhaüzletet, amiben szintén kételkedek, mert fényes nappal van és magánál nincs harisnya.
Megütközve kapta fel a fejét.
- Tudja... tudja... a fejére, na!
- Ja. Igen. De tulajdonképpen mit is akar maga?
- Még mindig nem nézett rám!
A férfi lassan felemelte a fejét és felém fordította. Belepillantott a szemembe és az ő világoskék szemeiben viszontláttam az én gyönyörű égővörös pupillám.
Láttam arcán a megütközést, de hamar beletörődött.
- Először én kérdezek. Miért akarja lepuffantani magát? – tettem fel a kérdést komoly hangon.
- Mindenem elveszett. Végem van! Ezek kicsinálnak! – higgadtan beszélt és én csendben végighallgattam egész romlásának történetét. – És most itt vagyok! Nem tehetek mást. Ez az egy út maradt!
- Nem ez az egy – ránéztem és ő visszanézett rám. Lassan mosolyra húztam a szám, de ő nem értette úgy vélem.
- Milyen másik lehetőség van? –kezében idegesen forgatta a fekete rövid csövű revolvert.
Nem szóltam semmit, csak némán felálltam. Megálltam előtte és ott lenéztem rá. Kezemet a fejére tettem és látomást bocsátottam az elméjére. Egy pillanatra meghökkent, kezem égette a fejét és vadul kapálózni kezdett, majd elcsendesedett és átadta magát a víziónak. Eljuttattam egy másik jövőbe ahol ismét önmaga lehet. Egy olyan helyre, ahol boldog és teljesen a maga ura. És másoké is. Ő uralkodhat és mások alázatosak. Mindenki behódol neki.
Levettem a kezem a fejéről és a szemei felpattantak.
- Mi az ára?
- Ára? – nevetésem bezengte az egész utcát. – Hogy mi az ára?
Értetlenül pislogott rám.
- Tehát csak úgy megtörténik?
- Minek nézel te engem barátom? Fogtündérnek? - Vigyorogva lehuppantam mellé a padra.
- Akkor mégis, hogy?
- Úgy, hogy alkut kötünk.
- Alkut?
- Igen azt!
- És mi áll az alkuban? –kérdezte gyanakvóan.
- Hm. A lényeget mondjam, vagy a körítést is?
- A lényeget
- Rendben. Az alku lényege, hogy téged boldog emberré teszlek..
- Egyik napról a másikra?
- Igen. De ne szakíts félbe légy szíves.. Hol is tartottam? Ja igen. Boldog lehetsz. És én nem kérek más cserébe, mint, hogy vezess naplót.
- Vezessek naplót?
- Igen, vezess naplót. De nem átlagos napló lesz ez. Ebbe a füzetbe kell írnod ceruzával. Azzal előhúztam a kabátom zsebéből egy A5-ös füzetecskét és egy tompa végű régi ceruzát. Kicsit kopott volt a napló külseje, de látszott még a fekete borítón az írás. „ Alku” . A fehér betűk valósággal kisütöttek a lapokról.
- Ennyi? Vezessek naplót ebbe?
- Pontosan. Ja és még egy apróság. Ha a napló betelt, te meghalsz – vetettem oda csak úgy mellékesen.
- Micsoda? És mi van, ha nem vezetem rendszeresen? Mi van, ha kihagyok napokat, hónapokat, éveket?
- Nos, akkor kedves barátom a homokórád felgyorsul.
- Tehát minden nap írnom kell bele?
- Minden nap. 24 óránként egy bejegyzés…. Elfogadod?
Mélyen töprengeni kezdett.. Homlokán mély ráncok jelentek meg.
- És ez neked miért jó?
- Tudod nem könnyű az életem nekem sem. Valójában rettenetesen unatkozom. És ez jó mókának látszik. Talán megírom egy könyvben. „Utolsó napjaim” címmel. Híres leszel, nem örülsz?
- Halott is leszek.
- Részletkérdés. Tehát elfogadod?
- El. Add a füzetet.
Készségesen átnyújtottam neki a füzetecskét és az íróeszközt majd kitörő örömmel a kezemet nyújtottam felé.
- Kezet rá, barátom!
- Kezet? Ez is az alku része?
- Nem, de most ilyen a kedvem!
Azzal megráztuk egymás kezét és én felálltam. Néhány lépés után félig hátrafordítva a fejem visszakiáltottam.
- 24 óra ne feledd!
Azzal sietve távoztam a lemenő nap fényében. Meg sem várva, hogy kinyissa a füzetet, vagy kipróbálja. Pedig az az igazán vicces, amikor észreveszi, hogy a lapok le vannak laminálva.

2008-03-03