Üvegarcokban milliónyi könny és fagyott nevetés,
Halált látott mosoly és gyermeki-édes-derengés,
Vonagló-mocskos testek, gyermeklélek-álmok,
Ti szennyben gyászoló bús mocsok tetemek.

Én vagyok a teremtőtök, a hírnökötök,
A derengő, a gyermeteg –ti péppé zúzott testek,
Bennem a fekete éjszaka, a halott lelkek pirkadata,
Vérrögök-örök-sötét hada.

Bennem a rothadó enyészet, a vonagló elmúlás,
És még enyém a vér, a lélek,
S vándorlok míg haza nem térek.
Közben az időn tűnődök,
Derengek ezen az érdekes ábrándon.
Mozgok az időben, a soha el nem tűnőben,
A végtelen térben, víziók sejtelmes ködében.

Tudathasadás –mondják oktondi orvosok,
S újra meg újra a valóság realitásába löknek,
De én újra álmokat szövök,
Elmélkedőt és nyugtalant,
Időzőt és zaklatottat,
Csúfot és talán szépet,
A valóságnál is szebbet…