Álmomban látom a bibliai hegyet,
talán a Sion, vagy a Hóremheb lehet?
ahol a lebegő felhőkből lobogva
rőt lángok zuhognak izzón a bokorra,
bámulok és állok sóbálvánnyá válva,
vagy mint fagyott vulkánon megdermedt láva
a látomást csodálva.

Emlékezem! itt adott Mózesnek Isten
törvényeket, kőtáblára vésetteket,
amiket mi emberek alig tartunk meg.
Talán ezért is félek? hangom mint vészes
szirénák éktelen visítása ébreszt.
Felugrok az álmos homályból és kinézek
a táruló világra.

Még nem jött fel a nap, de a hajnal piros
kalapja már rárepült a horizontra,
alatta mélykék szemmel nyílik a reggel.
Lelkem feltöltődik hittel, szeretettel.
Tudom, Isten lelke fényesűlt az égre
hogy felismerjem végre egész valójában őt,
az alkotót, a világteremtőt.

Őt látom az ágon fütyülő madárban,
az ölelkező, gyöngyszemű ifjú párban
akikben szerelemmé érett már a vágy,
s kik felett virágbölcsőt ringatnak a fák.
Az Ő lelkét látom fent a hegyek felett,
ott ébresztgeti az ellustult szeleket,
hozzanak esőt kertjeinkre.

Ott van Ő, ahol a föld az éggel, boldog
nagy öleléssel, izzó lángban összeér,
gyógyírt sír a gyökér, s gyógyító víz fakad,
S kincset rejt a föld a lágyívű domb alatt.
Hol dallammá lombosúl az erdők fája
hogy éjszakánként elsusogott imája
reggelre himnuszként zendüljön fel.

Lehet, hogy csak hitem teremti Őt újra,
mert nap-mint nap hívom, hogy lelkembe bújva
erősségem legyen és ne mint idegen
tájak árva vándorát húzzon le a láp.
Mert ha ketten vagyunk akkor ő hordozza
terheim nehezebb felét, engem csak a lét
igája nyomorít.