Párnán,
egyedül heverő üres test
várván,
az égre füstfelhőt fest
árván,
visszaemlékezve, az életben
járván,
jó lett volna a mennyekben.

Sötét gyötrelem kígyózik szívében;
mit tesz;
mit teszek?
nem értem.

Néha hazudtál, hogy a kedvemre tégy;
tűzre a lelkemen
Mindenki akar valamit,
mondd te mit
kit
hit
volt az áruló, enyém
barlangot vésett belém a remény.

Ölbe hajtott fejed koszorúvá én fontam,
mézízű szemeid vízzel oldva ittam,
Tűrtem, hallgattam, engedtem.
Zuhantam. Törtem.

Ez így volt.
Ennyi volt.
Nem volt több.
Sokkal több..