Egy ködös, hideg novemberi éjszakán a Salemi temetőben sétálgattam. Egy érzés futott át rajtam, hogy nem vagyok egyedül. Nem féltem, csak az érzés egyre inkább átjárt és már teljesen biztos voltam benne, hogy van ott még valaki. Lassan körbefordultam, mivel nem láttam senkit elindultam az egyik ösvényen.
A csillagok már rég fent voltak az égen és a telihold is magasan járt, mire felértem a temető legmagasabb dombjára. Mélyet szippantottam a levegőből. Áporodott, dohos szag. Viszont ez a szag, ami általában azt sugallja, „béke van, pihenhetsz” most ismét eszembe juttatta azt a furcsa érzést a templom vaskapujánál. Leheveredtem a dombra és egy sírkőnek támasztottam a hátam. „Selma Whiger 1670-1692” A kő hideg volt és nyirkos, most mégis jól esett. Becsuktam a szemem és mélyet sóhajtottam. Néhány perc múlva felálltam és elindultam a dombról lefelé. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam 180 fokot és visszasiettem a sírhoz. Elővettem egy régi doboz gyufát a jobb zsebemből a balból pedig egy illatosított mécsest. A sírra helyeztem és meggyújtottam. A mécses feltűnően nagy lánggal égett, de engem nem zavart. Visszatettem a gyufát a zsebembe és megfordultam.
Közvetlenül a hátam mögött egy alak állt. A haja kócos, szemei fáradtan néztek rám. Fekete ruháján égésnyomok éktelenkedtek. Én mégsem féltem tőle. Közelebb lépett és átölelt. Én abban a pillanatban tudtam. Mindent értettem. Selma hátrébb lépett és ennyit mondott: „In a garden full of angels you will never be alone..” Azzal megfordult és hamar eltűnt a ködben.
Elindultam a vaskapu felé. Megfogtam a hideg fémet és kinyitottam a kaput. Mikor megfordultam a temető már ismét kihalt volt. De tudtam, sosem vagyok egyedül. Mert az angyalok ott vannak velem. Azzal behúztam magam mögött a vaskaput és átléptem a sötétbe.

2008-02-26