A szemekben félelem csillog, valami régi szarukeretes szemüveg lencséje.
Karcos emberek szivacsként rogynak, facsarodnak, nyaklanak bizarr szinkópákra.
Előttük olajos hajú, kockaállú fiatal párducok.
Mancsuk puhán egymásratéve.
Gurul a dzsip, fényes, mint egy távoli galaxisból idetévedt szerkezet.
Vasai krómos tükrök.
Tekintély.
Vér és ondó hajtja mindet.
A kabátok mélyén reggel gyomorgörcs.
Örülök, hogy van dolgom, korán kelek.
Metrószag.
És van még hitem, hitelem is.
Addig nem dögölhetek meg.
Kiszívható nedvek.
Van még két kristálygolyó, ami látja, üvölt a bűvész, viaszkos arcán rúzsos száj.
Tátja, mint a krokodil, vele nevetünk üvöltve, mi is.
Majd, ha elevenen elégtem, szanaszét hordták tagjaim.
Hasznos tagja voltam a társadalomnak.
Újrahasznosítható.
Nem hagyok maradékot magam után.
Vasalófejű adminisztrátorok kocogtatják a jegeces vizet ivótáljukban.
A bűvész csettint ujjával, szeme fehérje két fénykürt a setét, havas éjszakában.
Hull a papírhó, konfetti, áll a bál.
Másnapra papírtrombiták hullái lepik el a metrók sínjeit.
Léggömbök, leeresztett hólyagok vízzel teli kukákban.
Kartonpapír.
Egy házfalra felírta a teremtés utolsó nagy titkát.
Meneteljünk együtt, hát újra, hiszen bűn, ha nem veszel részt a táncban.
Meneteljünk.
Meneteljünk.
Meneteljünk...