Azt hiszitek őrült vagyok, mi? Pedig nem bolondabb, mint ti. Csak kimondom, amit gondolok. Tedd le azt! Hagyj békén, ne gyere közelebb!. Miért nézel így rám? Őrültnek tartasz tán? Ne csináld! Te tébolyodottabb, vagy mint én! Sőt mind azok vagytok! Én vagyok egyedül normális.
Ezeket a szavakat hallva mind azt gondoljuk: ennek az embernek megbomlott az elméje. Persze mind ezt mondanánk, mert nem ismerjük a történetét. Ilyen könnyen ítélkezünk mi emberek. Hát elmesélem, hogy mind megértsétek. Igazából ki is a bolond?
„Minden szép volt. Állás, család, gyerekek. De tényleg. Hogy mit vétettem máig sem tudom. Munkából siettem haza, az autóm sebességmérője már jóval túllépte a megengedett határt. De nem törődtem vele. Sietnem kellet. Haza kellet érnem. Tudtam. Mégis közbejött valami. Valami nő totyogott az autóm előtt sétabottal. De hogy minek? Miért nem megy a zebrán. Rátapostam a fékre és az autó azonnal megállt. Jó kis autó mi? Kiugrottam és odarohantam a nőhöz hogy átvigyem az úton. Mert ugye sittem, nagyon! Ebben a pillanatban az autóm elindult. Nem ám magától, hanem valaki ült benne. Az ÉN autómban. Elvitték. Hova vitték? Mit csinálnak a drágaságommal? Kiabálva utána vetettem magam de pillanatok múlva a sziluettje is eltűnt. … Elvitték. Pár nap múlva kirúgtak az állásomból. A feleségem is elhagyott és elvitte a gyerekeket. A pénzem egyre fogyott, ahogy az őszintének hitt barátaim is. Ha házam előtt ültem és a költöztetőket vártam. Egy órája késtek. Egy órája és három perce. „Végre! Megjöttek”- gondoltam akkor. De nem. Csak egy autó. Ó az én kis autócskám jutott az eszembe. Azok a vonalak az a karosszéria. A nejem szerint jobban szettem az autómat, mint őt. Ez bolondság, ő is őrült. Attól még, hogy párszor benne aludtam. Csak szerettem az illatát, a párnázottsága jobb volt mint egy frissen megvetett ágy. Most aztán tényleg megjöttek a költöztetők. Két magas férfi szállt ki az autóból. Az egyik mormogott valamit a bajusza alatt de nem is érdekelt. Fáradt voltam. Bepakolták a bútorokat és elhajtottak velük. Soha többé nem láttam őket. Se a berendezési tárgyaimat sem azokat a kigyúrt állatokat. Éjfélre járt már az idő és én elmentem sétálni. Ki kellett fújnom magam, jól van na? Mindenki csinál ilyet. Mind a normális mind a bolond emberek. Elmentem a régi törzshelyünk, a „ yellow duck” előtt. És ők ott voltak. Az összes „barátom” akik, amíg volt pénzem folyton mellettem álltak. Meg a feleségem is ott volt. Egy másik férfi karjában. Ő is a barátom… volt. A gyerekek, akik épp most múltak 6 és 11 évesek, az asztal alatt ültek és játszottak. Mintha a kislányom felém nézett volna. Integettem neki, de ő megvető pillantással hátat fordított nekem. Ő volt az idősebbik. Mindig is szeretett engem. Őt nem hajthatta a pénz. Mit mondtak neki istenem vajon mit meséltek be a kicsikémnek. A kisfiam is észrevett. Ő nyelvet öltött rám. Ennyi elég volt. Hazamentem és könnyek közt aludtam el. Tudom hogy ez egy férfinak nem megengedhető, de most szóljatok ti! Ki az aki még soha nem sírt nő miatt? Ki az, aki mindig emelt fővel bírja a visszautasítást? Szóljatok férfitársaim, hát nem nyomorúságos, ha így elbánnak velünk? Ezek a nők. Szóval ki az aki még nem sírt? …Mindegy senki nem mer szólalni. Senki. Soha nem is mernétek bevallani. Látjátok? Én bevallottam. És ezért volnék bolond? Elmentem pszichológushoz. Kénytelen voltam, különben nem adtak volna új állást. Ez volt a kikötés. Elmentem hát. Idefigyeljetek, ide rám! A pszichológus is nő volt! Értitek? Sőt valahonnan ismertem is. És szavamra mondom őrültebb mind én! Csak kérdezgetett. Mi az ami kiváltotta nálam a búskomorságot? Mit érez? Nem figyelt rám.. Nem is akart figyelni csak írt gépiesen majd felállt. Kisétált a szobából. Csak úgy otthagyott engem egyedül.. A szobából furcsa tárgyak néztek vissza rám. A lámpa kísérteties fénye járta át a szobát. Meg az a kis szobor. Gúnyosan vigyorgott rám! Ó az a kép! Ja mit vétettem ellene hogy majd megesz a nő aki rajta van. Hosszú fekete haja és sötét szeme is megvetést éreztettek. Jaj az a zöld háttér. Ijesztően hatott. Az a ruha az a bő ruha. Fekete! Mint a boszorkányoké! Nyílik az ajtó, végre. Most megkapom a diagnózist és.. Hé! Mit csinálnak maguk! Rendőrök jöttek be! Bilincs kattant a csuklómon és beletuszkoltak egy rendőrautóba. IGEN! Már emlékszem, az a nő! A pszichológusnő. A feleségem… a volt feleségem kolléganője. Mit mondhatott rólam az az átkozott nőszemély!.”
Már látjátok? Mitől függ, hogy valaki megbolondult-e. Ha a mai világba bekerülne egy pár száz évvel ezelőtt élt ember mi őrültnek tartanánk, ahogy rácsodálkozik a tárgyainkra. Viszont ha mi kerülnénk át 200 évvel korábbra, akkor mi lennénk a hibbantak. Ebben a világban tartani kell a lépést. Akire rájár a rúd hamar bele is bolondulhat. Én is voltam a pszichológusnő szobájában. Kedves fényt árasztott a lámpa, félhomály járta be a szobát. A falon egy Mona Lisa kép sejtelmesen mosolygott. Az egy műremek, persze csak egy utánzat, de annak jó! Ó és a kedvencem az egyik polcon egy pici könyvtámasztó vízköpő szobor mosolygott. S oly kedvesen hogy majdnem elhoztam magammal.

2006-10-14