- Hé! Te Mit csinálsz ott? - egy különös alak lépett hozzám. 24 éves körüli, magas, vékony szeme barna haja félhosszú. Furcsán nézett rám mintha nem akarna hinni a szemének.
–Mit akarsz tenni? Inkább gyere le szerintem! - mondta és összeráncolta a homlokát.
Furcsán néztem rá. Mit gondol? Mihez fogok kezdeni egy téli napon, a lánchíd peremén? Szerintem egyértelmű. Le fogok ugrani. Már nem kívánom az életet. Annyi minden jár a fejemben. Nem tudok megbirkózni minddel. Egyszerűbb, ha véget vetek mindennek - gondoltam.
Ő közelebb lépett. – furcsa – gondoltam. Nem ismerem őt de nyugalommal tölt el a közelsége. Hátrébb léptem a híd peremére! – Ne gyere közelebb! Ne ártsd bele magad!
- Miért akarsz leugrani? – kérdezte a legnagyobb egyszerűséggel.
- Mert. Mert.. – tényleg nem gondoltam végig a dolgot, de nem fordulhatok már vissza. - Miért érdekel? Csak egy senki vagyok a tömegből te meg úgy döntöttél hőst játszasz és lebeszélsz a halálról. Előre mondom nem fog menni! Ne is törd magad - azzal megfordultam a víz felé és a parlamentre néztem. Hatalmas építmény. Szép, de sosem láttam teljesen. Mindig van mit javítani rajta. Miközben ezen gondolkoztam, eszembe sem jutott az ugrás.
- Hideg a víz. Biztosan ezt akarod? – hirtelen meglepődtem, mert nem vettem észre hogy mellém lépett. Lenéztem én is a gyors folyású Dunára. A tetején jégdarabok úsztak lefelé. – megköszörültem a torkom:
- Igen elhatároztam. Le fogok ugrani oda. – a szavakat leplezett idegességgel mondtam ki. „Le fogok ugrani..” „ Biztosan ezt akarod?” – szavai ott visszhangzottak a fülemben. „Biztosan?” Nem.. vagyis igen.. nem tudom.
- Összezavartál – mondtam, és mélyen a szemébe néztem. Először néztem rá és meglepődtem. A szemei nagyon szépek voltak. Sötétbarnák. Hm. A kedvenc szemszínem. Ő rám mosolygott. Arca szélén helyes kis gödrök jelentek meg.
- Ne ugorj le. Ennyi. Ilyen egyszerű. Gyere velem igyunk meg valamit. És ha még mindig meg akarsz halni, akkor visszakísérlek ide és miután leestél kihívom a vizimentőket. Jó lesz így?
Teljesen megbabonázott a szeme. Csak néztem. „Jó lesz így?” – kérdezte ismét. – Persze – feleltem, de nem fogtam fel igazán amit kérdezett.
Hátralépett és megfogta a kezem. Finoman lehúzott és elindult velem a híd vége felé. Mikor leléptünk a hídról, csak akkor jöttem rá valójában mit is tett velem. Megbabonázott. Miért tette? Mágus talán? Vagy álomkép. Perceken belül egy meleg kávézóban találtam magam. Udvariasan levette a kabátom és felrakta a fogasra. Levette a sajátját is és egy kétszemélyes asztalhoz vezetett. Leültünk.
- Szóval mi a baj?-
Elmosolyodtam. – Tehát nem csak életmentő, hanem pszichológus is vagy!
Nem éppen. – informatikus vagyok.
De jó. – mondtam, de ekkor az iskoláséveim ugrottak be. Soha nem szerettem a matekot.
És te mivel foglalkozol?- kérdezte kíváncsian.
- Utazási irodát vezetek. - Itt megakadt a szó köztünk. Csak némán néztünk egymásra. – Voltál már külföldön ugye?
- Persze sokszor. Szeretek utazni de nekem nem ez a fő célom. Tudod programozás, elég sok nyelven. – nevetni kezdett - egy közös pont a nyelvek, ugye?
- Ja tényleg - kelletlenül nevettem. Nagyon tetszett nekem ő. Nem baj hogy faviccei vannak, majd hozzászokom!


Sokáig beszélgettünk. Megtudtam, hogy szeret sportolni, jó érzéke van a nyelvekhez, de a gimi óta nem használta őket. Szereti a kávét, de nem függő. Nem dohányos. Még egy jó pont. Huszonöt éves, szereti a gyerekeket és nagy esküvőről álmodik. Van egy kutyája de a macskákat is szereti. Mennyi hasonlóság köztünk. Nagyon megtetszett a fiú nekem. És ugye itt jön a praktikázás. Hogy érjem el hogy elhívjon újra?
Lassan beesteledett és még mindig nem fogytunk ki a témákból. A órájára pillantott majd rám. – rendben, gondoltam, most fog elhívni.
- Sajnálom, de mennem kell. – szomorú arccal állt fel. Intett a pincérnek és fizetett. Én mosolyt erőltettem az arcomra és a pénztárcájából kilógó névjegykártyát szuggeráltam. „add ide, add ide” Odalépett hozzám, és az arcomra nyomott két puszit. Mélyen a szemebe nézett és azt mondta – Jó volt beszélgetni. További szép hetet.
Azzal kilépett a kávézóból és elindult a buszmegálló felé. Én úgy álltam ott mint akit fejen ütöttek. Semmi név? Semmi telefonszám? Földbe gyökeredzett a lábam? Arra vár hogy utánamenjek? Vagy mire? Gyorsan kellet cselekednem. Felkaptam a kabátom és kiszáguldottam a kávézóból. Ott ált a buszmegállóban egyedül. Odaléptem hozzám többé-kevésbé magabiztosan és nekiszegeztem a kérdést – Ennyi? Nem találkozunk többet?
Értetlenül pislogott rám. – Eljegyeztem valakit. Nemsokára gyerekünk lesz. Ne haragudj hogy nem mondtam, de gondoltam jobb így elválnunk. Nem vagy az esetem, ez csak egy baráti beszélgetés volt. Sajnálom, ha félreértetted. Ekkor jött meg a busz. Ő felszállt és becsukódtak az ajtók. Soha többé nem láttam őt. Mint ahogy senki mást. Percek múlva szirénahangra lettem figyelmes. Nem hallottam tisztán, a tüdőm megtelt jeges vízzel, és süllyedtem lefelé, ahogy az ár vitt le a Dunán.

2006-11-16