Fáj, hogy üvöltenék-tép szét karmával az éj. Hazugság, szemereg, könnyem kezdi, nézd, hogy csepereg. Megindul az eső, hömpölygő árfolyam, zúgó erdőn keresztül átrohan. S mint egy árnyék, vágat átsuhan, nem látod csak egy perce, hogy elszaladt. Reszkető bokrok suttogják, ő volt az, mutatják az útját.. ő volt, az eső szele közeleg. S már el is tűntek a szép fellegek. Sötétek érkeztek s éjszaka van fáradt testét az öregasszony hanyatt dobja az ágyon ő pedig mellette áll. Zápor zivatar. Így szemereg az eső. Eláztat mindent és mindenkit, az egyre növekvő. Erősödik a vihar, a fák lombját még leheli enyhén, azok pedig hevesen dülöngélnek szép szavára. Fú a vihar jön a jégeső, dobog és zuhog nincs már életmentő. Elázik minden, keskeny folyó mossa az utcát, benne állatok úsznak, de már nem csendesen. Hangosan.. igen hangosan üvöltenek. De hangjuk elhal a zúgó ködben. Tombol, a vihar a fák kiszakadnak, így tépi szét az erdőt s szaggatja a bokrokat, villanyoszlopot forgat ki a helyéről és nekicsapja a háznak. Beomlik a fal, és a folyó új utat tör magának. Zuhog az eső szakad a gát, nincs megállás katasztrófára várj. Érzed, nem látsz többé, fájdalmasan dúl a szél így neked s nekem. És én? Hatalmas fellegekhez térek fel.. nézd, nem vagyok itt, felülről nézlek csak, s felülről látom a vihart. Nem látok csak bosszút, elmém ködös s bódult vagyok, megőrültem. Én irányítom a vihart. Törjön, minden most én vagyok az úr, omolj, össze hát moss mindent el, mosd el a termést, holnap mindenki új napra kel. Itt a művem lásd hát, őrült vagyok s tombolj végre már, zuhog, ömlik, szakad s terheim megszűnnek, a szívemből szakad ki az eső, a jégesőm mindent összetör a savas esőm mindent feléget, a zápor pedig.. csak elmossa gondjaim. Tombol, s lassanként lecsillapul, hogy holnap újra tombolhasson, vagy nem. Ha kisüt végre a nap mindenki új percre ébred. De hogy mit lát majd? Vihart, érintetlen utcát, az csak rajta áll, hogy élte meg az éjszakát.