A légkalapács hangos csörömpöléssel küzdött a kővel. A kalapácsba egy vékony, szikár cigányember kapaszkodott. Vállát dobálta a gép, inai, izmai szinte a végtelenségbe feszültek, bőre gyakori vajúdások közepette megszült verejtékcseppekkel hozta a világ tudtára az embertelen küzdelem hírét. Embertelen küzdelem a világért, az emberért. Az izzadó cigánytól nem messze tábla állt, kék sávban körbefoglalt sárga csillagokkal, büszkén hirdetve a szent célt: a falu csatornázva lesz, így teljesítve gondos aggodalommal a környezet megóvásának feladatát. Büszkén hirdette a forintmilliókban kifejezett erőfeszítést, melyet felerészben az Unió, felerészben a falu préselt ki a költségvetéséből. Az igazi harcról csak a munkásemberek elnyűtt testének mozdulatai tanúskodtak. Mert büszke tábla csak forintnak és eurónak jár, a nehézszagú verejtéknek, és kérges tenyérnek ott a fejfa emlékül.
Janó a cigány szikár alkata ellenére a legjobban bírta a strapát mindközül. Ha valamelyik munkásnak meghaladta erejét a feladat, csak szól:
- Janó gyere már, segíts egy kicsit!
Janó ment és segített és sikerré izzadta a gondot. Két hete azonban gond volt Janóval. Figyelme elkalandozott, alig evett, homlokán mély ráncokban ült a fájdalom. A brigád az Alföldön lakott, a munka meg a Dunántúlon. Janónak két hete halt meg a nagyfia. A Jankó. Alig szaladt haza temetni, és reményt ölelni az asszonyba meg a többi gyerekbe. Mert maradt még öt. Azokat etetni kell. Ruházni kell. Iskolázni kell. Tisztességes embert kell nevelni belőlük, hogy ha megnőnek, embernek nevezzék őket, ne cigánynak. Pedig nem a származás, a viselkedés kellene, hogy az ember mérőegysége legyen. Janó hitte, hogy így van, ezért küzdött összeszorított foggal nap, mint nap. A Jankót is asztalosnak szánta. Ügyesnek is bizonyult a gyerek, szorgalma is volt. Aztán valakik összeverték a pályaudvaron. Nem élte túl. Janó a tévét nem engedte szerény házuk közelébe. Nem akarta, hogy fájdalmuk széna legyen a tévé előtt kérődző méla emberek fröcsögő szájában. Janó letörölte a könnyeit, s a temetés után két nappal már újra törte a követ a légkalapáccsal. Csak csendesebb lett, többet imádkozott és kevesebbet evett. És dolgozott és dolgozott. Az István ácsnak akar menni. A Julika meg kitűnő, azt lesz még csak drága taníttatni...

A légkalapács elhallgatott, Janó a nekidőlt a gödör falának és hangosan zokott!
- Janó mi van? – kérdezték tapintatlan aggodalommal munkástársai.
- Hát nem halljátok?
- Mit Janó?
- A lélekharang. Halottat harangoznak a faluba’. És a harang az én fiam nevét mondja!
A munkások elhallgattak, a szerszámok a földre hulltak. Hallgatták a lélekharangot, melynek rejtelmes, mélabús csengése betöltötte a szívüket:
- Jan-kó! Jan-kó! Jan-kó!
Nézték a zokogó Janót. Akkor vették észre, hogy a fején töviskoszorú van...