Délutáni, bágyasztó melegét ontotta már a nyári nap. A tornácon egy fekete kandúr sértődötten púpozta a hátát. Álmában egy háztetőn ücsörgött, a telihold fénye bájosan csillogott a macskalány bajuszkáján. Bendegúz a kandúr épp belefogott volna a macskafüleknek bizonyára szívmelengetőn szép szerelmi dalába, mikor az a hitvány fadarabka orrba vágta, s ezzel visszarángatta szegény kandúrt a macskaálmok mázas-cserepes háztetőjéről a valóság forró, nyári udvarába.
Az öregember megtörölte verejtékező homlokát, másik kezével támaszt keresett a földre eresztett baltán, majd halk nevetéssel mondta a macskának:
- Szamár, nem megmondtam, hogy nem lesz ott jó helyed? Most aztán zsibbad az orrod hegye, ha?
A macska már nem törődött sem az orrával, sem az öreg zsiványos élcelődésével, mereven bámult a kert irányába, hátán néha felborzolódott a szőr. Az udvaron hangos recsegéssel hajtottak fejet a fatuskók a fejsze hatalma előtt, aztán csend lett. Az ember is észrevette, hogy valaki van a kertben. Olyan öregforma, mint ő maga. Ki lehet az? Kezét homlokához emelve tartott árnyékot szemének, hogy tisztábban lásson.
- Ki a csuda jöhet a kert felől? Bár a járása… A járása olyan fene ismerős.
Szeme körül kisimultak a ráncok, leült a hasogató tuskóra, szívében mély megadással várta a vendéget. Az meg jött a maga komótos tempójában, se nem gyorsan, se nem lassan, de biztosan és megállíthatatlanul.
- Andris! A Széll Andris… - rebegte maga elé az öreg.
- Adj’ Isten, Áron!
- Hozott Isten, öreg barátom.
- Gondolom, tudod mi végrül...
- Tudom! – bólintott az öreg.
- Akkor úgy térj nyugovóra ma este...
- Andris! – ragadta meg a hírnök kezét az öreg Áron. – Ismersz engem, sose’ voltam vitatkozós, azzal, aki téged küldött nem is lehet vitázni. De mi lesz a Pannival? Nem magam miatt mondom, hagyjatok nekem még nyolc napot, legalább tüzelője legyen neki télre. Kit hív majd hasogatni, ha én nem leszek? Tudod hiszen, fiam, lányom idegenbe ment kenyér után. Ámerikába… Hát, ki segít neki Andris? Hagyjatok még nyolc napot…
- Nem lehet Áron. Tudod te is. A Pannit meg ne féltsd. Gondja lesz rá is a Gondviselőnek.
- Akkor hát, Isten veled estig, Barátom.
Az öreg Andris mosolyogva indult vissza, oda, amerről jött. Csak a válla fölött szólt vissza:
- Félned azért nem köll...

A szobában csend volt, csak a gyertya kanóca sercent néha, s a két ember úgy feküdt a dunyha alatt, mint két gyermeklelkű fiatal az első ölelés előtt. Igaz nem gyermekek voltak, két öreg ember, mesekönyvek lapjáról e világra lépett Anyóka és Apóka.
- Miért szorítod úgy a kezem Áron?
- Délután a tehenet odaajándékoztam a Sebő Pistának. Az ő családja jobban rá van szorulva. Öregembernek elég már a Mici kecske teje, a Pista holnaptól segít majd a ház körül. Én már nem bírok vele. Az íróasztalom fiókjában van egy kézirat. Három éve szívja a véremet a kiadó érte, azt is el kellene küldeni még a héten. A jogdíja elég lesz még arra, amire pénz kell, amíg élünk.
- Áron, te szorítod a kezemet, és el ne hidd, hogy nem látok könnyes örvényt a szemedben. Hát nem akarod megmondani, hogy miért szorítod a kezemet?
- Panni! Pannim, Drága Pannika! Ma délután találkoztam a Széll Andrissal. Azt mondta nekem, hogy ma este úgy térjek aludni...
- Hallgass ide Áron! Volt-e úgy, hogy nem mentem veled valahová? Ne mondj már semmit, csak ölelj magadhoz...

Az ablakpárkányon vadgerle fürdött a kelő Nap fényében. Bepillantott az ablakon, aztán ijedt burukkolással röppent át a tornácra. Bendegúz felébredt a szárnysuhogásra, de nem is gondolt a galambra. A madarakért nagyon haragszik a gazda, de a fő baj, hogy a gazdasszony is.
- Macska! – búgta a galamb. – Macska az előbb láttam a két embert. Feküdtek a fészkükben, de nem volt bennük élet. Hallod macska? Ki ad most már tiszta búzát, s neked tejecskét?
- Ne kotyogj itt ostoba galambja! Új gazdánk van, az feji most a Micit. A régiek meg… Nem látod, hogy ott táncolnak a barackfák alatt? Mosolyuktól érlel zamatos levet a gyümölcs, simogatásuktól életté halva szőkül a kalász, nevetésük meg épp olyan, mint a sajtárba csorgó friss tej hangja...