N. B. gondolataira

1.
Érzéseink átölelik a berekesztett világot
Kutatásunk a tér felé fordul:
Keressük az igazságot.

Igaz-e mindaz, mit a szem befoghat?
Létezik-e, ami látható?
S tévedéstől mentes szóval
Az igazság, vajh kimondható?

Állításunk cáfolata nem más,
Mint a csúf életünk.
Kergetőzünk falaink között,
Menekvésképpen ütközünk.

Sebeinktől hervad az élet,
Mosolyunk fölött a halotti tor.
Éltünk során egyedül vagyunk,
Koporsónk fölé tömeg hajol.

Állandósult körforgása
Meg nem értett sejtjeinknek-
Miért jöttünk ki a méhből,
Ha nem látunk célt létünknek?

Kitáguló értelmünkben
Áramlik az ősi hajlam,
Hogy hajlékot emeljünk kételyünknek-
De hajlékunk is bizonytalan.

Választ vársz a sorsod felől.
Tudni véled önmagadat.
Felemelkednél a földről,
Hogy ne érezd a pofonokat.

De hányan tették föl a kérdést?
S igaz választ hányan kaptak?
Pilátus a kezét mosta.
Péter megtagadta.

2.
Dobbanásról dobbanásra tárul föl a szíved
Titkos, rejtett zugaiba elültetett élet.
Ágról-ágra kapaszkodva távolodsz a Földtől,
Ezer csillag fénye ragyog tekintetedből.

Felszakadó sóhajodra csillag hullik két karodba,
Súlyod vesztve röpülsz vele, ismeretlen helyszínekre.
Ajkadról egy kérdés hangzik…

Pihenj meg a felhőkön!
És odafentről figyeld meg,
Hogy mi zajlik a Földön!

Karjaidban elmesélik az átölelő egek,
Mit látnak ők odafentről, mi értelme létednek?
Évezredek történetét pergetik le Neked,
Megláthatod gyökerét a földi szenvedésnek.

Megérted, az önzés átka minden földi nyomor,
Szeretetlenségünk milljom kincset eltékozol.
Világító pontocskákból száll csak föl a Remény,
Tündöklőszép szivárványt szőve magányunknak egén.

3.
És nem véletlen.
Sápadt arcod,
Bomló szívverésed,
Egy életen át elkísér.
Emlékkövemmé lett.
Nem tudod,
De tudható,
Hogy puha szárnyak védtek.
Kicsit csendben voltál.
Az égből választ küldtek:
Életben maradtál!!!

2006 Február